Rákműtét után tizenhat évvel - Sixteen years after my cancer surgery
Évforduló: 2008. január 23-án feküdtem kés alá, méhnyakrákkal. A 16 év nem egy olyan szám, amit meg szoktak ünnepelni, de elég szép idő ahhoz, hogy örüljek neki és számot vessek: mi is történt azóta?
//
An anniversary: on the 23rd of January, 2008, I went under the knife with cervical cancer. Sixteen years is not a number that is usually celebrated, but it is a good enough time to be happy for and take an inventory: what happened since then?
2007 őszén derült ki, hogy engem is elért a rettegett kór, és most mesélhetnék arról is, hogy a hiper-szuper-duper modern svédországi kórház helyett miért választottam inkább a felháborítóan lepusztult Szent István Kórházat Budapesten. Röviden: az orvosok, dolgozók hozzáállása, szakértelme miatt.
Azokban a hónapokban voltam talán egész életemben a legdagibb, ami nagyon nem tett jót nekem a 160 centimmel; meglehetősen egészségtelenül étkeztünk a svéd férjemmel: ott például már akkor alig lehetett találni húskészítményeket vagy kenyérféléket, amibe nem raktak cukrot.
január 23-án műtöttek. Pontosan hat hét múlva visszarepültem Stockholmba, másnap újra színpadon énekeltem egy nőnapi gálán.
Fél év múlva, 2008 nyarán, Moldvába utaztam a Magyarfalusi Napok fesztiválra, és néptáncos edzőtáborban voltam a Bartók Táncegyüttessel, majd novemberben felléptem velük az 50. jubileumi gálán a MÜPA-ban, 2009. májusában a Szolnoki Néptáncfesztiválon, 2018-ban a 60 éves műsoron, tavaly decemberben pedig a 65 éves műsoron roptam.
január 20-án (azaz a múlt szombaton) a miskolci Avas Táncegyüttes 70 éves jubileumán táncoltam. A fenti kép már az esti bulin készült, egy jó hosszú pörgős-forgós-ugrós tánc után.
Közben elváltam, volt még egy nagy szerelmem, felnőtt a fiam, Apukám elment (80 évesen), a fiam másik nagypapája és nagymamája is, a kedvenc nagynéném szintén, és sok barátom, ismerősöm, kollégám, köztük nálam fiatalabbak is… Anyukám nagyon jól van, 82 évét töltötte be.
Az egészségem hál’ Istennek, remek, kiválóak a legutóbbi eredményeim – leszámítva a műtét szövődményeként visszamaradt krónikus és állandó lábdagadást (nyiroködéma, a műtét gyakori szövődménye, amiről előre nem szoktak tájékoztatni az orvosok, és ami rengeteg testi-lelki energiát, időt és pénzt elszív tőlem, valamint bizonyos fokig mozgáskorlátozottá és munkaképtelenné tesz, de én reménykedem, hogy valahogyan meg tudom magam gyógyítani), a látásomat, ami még tízéves koromban romlott el, a fogaim pedig teljes körű restaurálásra szorulnak. A hasi műtétnek még egy tartós következménye lett az intim területeken, ami az egészségemre nem veszélyes, viszont roppant kellemetlen, ezért még most itt sem szívesen beszélek róla.
Elvesztettem a bizalmamat a modern orvostudományban. Alávetettem magam egy műtétnek, hiszen azt mondták a hozzáértők, hogy azzal lehet megmenteni az életemet. Holott nem is voltam igazán veszélyben, és azóta már tudom, hogy egy kezdeti stádiumban lévő rákból sokkal kíméletesebb módokon is meg lehet gyógyulni, alternatív, holisztikus szemlélettel és eszközökkel. Egész biztos, hogy ma már semmiképpen sem műttetném meg magam hasonló helyzetben.
Akkori tudatlanságomért és azért, mert nem jártam utána az összes lehetőségemnek, büntetésből kaptam egy olyan betegséget, amit viszont gyógyíthatatlannak tart az orvostudomány… Ha nem figyelek oda, olyan járulékos problémák is kifejlődhetnek belőle, amelyek között súlyos, akár életveszélyes, szövetelhalással járó gyulladás is szerepel.
Úgy hívják, hogy nyiroködéma: képzeld el, hogy a házadban a szennyvízcsatornából valahol kivesznek egy fontos szűrőt, és emiatt állandóan dugulás lesz, felgyűlik a szennyvíz, ami nem tud lefolyni. Hát, ez történt velem is: rákműtét előtt nem szokták tájékoztatni a pácienst, hogy mivel eltávolítják az érintett terület nyirokcsomóit, valószínűleg tönkre fog menni a nyirokrendszer. Sokaknál alakul ki ez a betegség műtét után; nézd meg a lábamat a képen, azért olyan dagadt.
És igen: tudok vele táncolni meg biciklizni! :))) Nem szabad elhagynom magam; sokan ezzel a betegséggel ki nem mozdulnak, és ágyban fekszenek.
Annak azért nagyon örülök, hogy az orvosom nem tartotta szükségesnek sem a kemoterápiát, sem a sugarat: több olyan ismerősöm van, akiket azokkal kezeltek, de évekkel később kiújult a betegségük, nem egyet közülük el is vitt, a modern módszerek ellenére. Nálam egyik eljárás sem jöhet szóba.
Szerencsére (na, meg azért, mert dolgozom rajta), én egész jó állapotban vagyok - érdekes, hogy állni és járni elég nehezen tudok, a tánc és a biciklizés bezzeg megy!
Szerintem pont ezek segítenek: a bicajozás kiváló a mindennapi karbantartásra, az pedig, hogy 56 évesen újra színpadon táncolhattam, ugyanúgy mint a többiek a régi csapataimból, hatalmasat lendített az energiámon, életkedvemen, önbizalmamon. Bár ezt már régen feladtam, most, 56 évesen újra, még mindig táncosnak mondhatom magam!
Elmondhatatlan, hogy mennyit jelent a rehabilitálásban, elsősorban lelkileg.
Hiszen a rák is, mint a betegségek túlnyomó többsége, legmélyebben lelki eredetű.
Rájöttem néhány dologra magamról és az életről, emberekről, kapcsolatokról, sok mindent megtanultam, kerestem, kutattam, kipróbáltam, megváltoztattam, alkalmaztam, elhagytam, eldobtam…
Megjelent jónéhány multimédia albumom dalokkal, fotókkal, videókkal, időnként színészkedtem egy kicsit: statisztálás mellett egy zenés kisfilm főszereplője voltam (Ej Lásko, Lásko - r. Bob Yothers), és egy rövid dokumentumfilm pedig rólam készült (Tiszta szívből - r. Berecz Péter). Ez utóbbinak pár napja volt a bemutatója; nézd meg, imádni fogod!
Van egy könyvnyi versem, egyéb írásom és még megíratlan történetem, néhány kiállításra való fotóm, egész tűrhetően megtanultam még két nyelvet az addigiak mellé, további négyet is elolvasgatok, és van egy hosszú-hosszú, folyamatosan bővülő listám arról, hogy mi mindent szeretnék még csinálni az életben.
Sokat utaztam Európában, Svédországból hat szomorú és egy nagyjából oké év után hazajöttem (az első pillanattól kezdve nem szerettem ott élni), 5 évig csavarogtam a Magyarország–Csehország–Ausztria háromszögben (az első pillanattól kezdve imádtam a cseheknél lenni, három évet töltöttem ott), pár éve átléptem a B oldalra, és úgy döntöttem, hogy ideje végre itthon letelepedni, (valamennyire) normális életet élni. Már amennyire egy művészélet normálisnak mondható.
Hazaköltöztem Magyarországra; kinéztem magamnak a Dunakanyart, amire hosszú-hosszú idő után végre elmondhatom, hogy itt szeretnék élni, otthonra találni. Talán. Igaza volt Tamási Áronnak – vallja be most a világjáró. Valahol kell egy otthon. Most éppen itt, Szentendrén:
A dal, amit énekelek, egy Salamon-szigeteki altató
Az egész életemet két bőrönddel, üres zsebbel és az énekesi karrieremet teljesen újra kellett kezdenem - amit aztán a Covid újra teljesen a padlóra tett. Azóta is igyekszem kikerülni egy olyan kemény helyzetből, amitől sokakat a végső kétségbeesés fogna el… Erről szól ez a rövid dokumentumfilm:
Azonban tele vagyok tervekkel, célokkal, álmokkal, kreativitással, és bízom benne, hogy minden a legjobban alakul.
Sok dolgom van, még csak nemrég kezdtem életem második felét.
Köszönöm, hogy itt vagyok, megvagyok.
És köszönök mindenkit, aki velem van.
— Gerák Andrea
Remélem, a történetemmel sikerül valakinek inspirációt, reményt adnom.
Egy későbbi bejegyzésben pedig elmondok néhány dolgot, ami segített abban, hogy eddig viszonylag jó egészségben vagyok, rákműtét után 16 évvel is.
Iratkozz fel a sárga gombra kattintva a neked megfelelő opcióval:
Tetszett ez a poszt? »
Hívj meg fellépni, vegyél valamit tőlem, támogasd a munkámat valamilyen módon - némelyik pénzbe kerül, némelyikre nem kell költened egy fillért sem:
Mutasd meg ismerőseidnek bátorításként:
Ez mind már a rákműtétem után történt, és még ennél sokkal-sokkal több is:
All this happened after my cancer surgery, and much, much more
ENGLISH
In the fall of 2007, it turned out that I was also affected by the dreaded disease, and now I could tell you about why I chose the outrageously dilapidated Szent István Hospital in Budapest, in my poor Hungary, instead of the hyper-super-duper modern hospital in Sweden. In short: because of the attitude and expertise of the doctors and health workers.
In those months, I was perhaps the most fat in my entire life, which did not do me any good with my petite size; my Swedish husband and I ate rather unhealthy meals: for example, already that time you could hardly find meat products or bread without added sugar.
2008: I had the surgery on January 23. Exactly six weeks later, I flew back to Stockholm, and the next day I sang on stage again at a Women's Day gala.
Half a year later, in the summer of 2008, I traveled to Moldavia (Eastern paart of Romania, with a significant Hungarian minority, keeping our most ancient traditions) for the Magyarfalusi Napok Festival and I was in a folk dance training camp with the Bartók Dance Ensemble. In November I performed with them at the 50th anniversary gala at the Palace of Arts in Budapest, in May 2009 at the Szolnok Folk Dance Festival, in 2018 at the 60-year show, and last December I was also dancing at the 65-year show.
2024: on January 20 (i.e. last Saturday) I danced at the 70th anniversary of the Avas Dance Ensemble in Miskolc. The cover photo of this post was taken at the evening party, after a long dance with lots of spinning and jumping.
In the meantime, I got divorced, I had another great love, my son grew up, my father passed away (at the age of 80), my son's other grandfather and grandmother, my favorite aunt as well, and many friends, acquaintances, colleagues, including those younger than me... My mother is very well, she just turned 82 years old.
Thank God, my health is excellent, my latest results are excellent - except for the chronic leg swelling that remained as a complication of the surgery (lymphedema, which is common but doctors do not usually inform the patients about it in advance, and which takes a lot of physical and mental energy, time and money from me, as well as to restricting my movement a certain degree and making me unable to work, even part-time); my eyesight, which deteriorated when I was ten years old, and my teeth need a full restoration. The abdominal surgery had another permanent consequence in the intimate areas, which is not dangerous to my health but very unpleasant, so even now I don't like to talk about it here.
I have lost trust in modern medicine. I submitted myself to an operation, because the specialists said that it could save my life. Although I wasn't really in danger, and since then I know that it is possible to cure cancer in its initial stage in much gentler ways, with an alternative, holistic approach and tools. Due to my ignorance at the time and the fact that I did not investigate all my options, I got a chronic disease as a punishment, considered incurable by the medical science... If I am not careful, it can develop additional problems, including serious, even life-threatening inflammation causing tissue death in different organs.
It's called lymphedema or lymphoedema: imagine that an important filter is removed from the sewage system somewhere in your house, and because of this there will be a constant blockage, the sewage will accumulate and cannot drain. Well, this happened to me as well: before cancer surgery, the patients are usually not informed that because of removing the lymph nodes of the affected area, the lymphatic system will be destroyed, probably. Many develop this disease after surgery; look at my legs in the picture, it's so swollen.
But yes: I can dance and ride a bicycle with it! :))) I must not give up; many people with this disease do not even leave the house and just lie in bed.
However, I'm very happy that my doctor didn't consider chemotherapy or radiation necessary: I have several friends who were treated with them, but years later their disease recurred, and more than one of them have passed away, despite those modern scientific methods.
Fortunately (well, because I'm working on it), I'm in pretty good shape - it's interesting that it’s rather difficult for me to stand or walk, but dancing and cycling are fine!
I think these are the things that help: bicycling is excellent for daily maintenance, and the fact that I was able to dance on stage again at the age of 56, just like the other girls from my old teams, is indescribable how much it means for me in terms of rehabilitation, especially mentally.
After all, cancer, like the vast majority of diseases, has its deepest origin in spiritual, mental issues.
I realized some things about myself and life, people, relationships, I learned a lot, searched, researched, tried, changed, applied, abandoned, threw away...
I have published quite a few multimedia albums with songs, photos, videos, and occasionally did acting jobs: in addition to being an extra, I was the main character in a musical short film (Ej Lásko, Lásko - dir. Bob Yothers), and a documentary film was made about me (From a Pure Heart - dir. Péter Berecz). This latter premiered just a few days ago, watch it, you will love it!
A book's worth of poems, other writings and yet to be written stories have been waiting to be published, photos for exhibitions, I have more or less learned two more languages in addition to the previous ones, and now I can read four more a little bit, and I have a long, long, constantly expanding list of what I still want to do in life.
I traveled a lot in Europe, left Sweden after six sad years and a fairly okay one (from the first moment, I didn't like living there), I wandered in the Hungary-Czech Republic-Austria triangle for 5 years (I loved being with the Czechs from the first moment, I spent five years there), I flipped over to the B side a few years ago, and so decided it was time to finally settle down in my homeland and live a (somewhat) normal life. As far as an artist's life can be said to be normal.
I moved back home to Hungary; I picked the Danube Bend for myself, and after a long, long time I can finally say that I want to live here, to find a home. Maybe. Áron Tamási was right - the world traveler now admits. You need a home somewhere. (Tamási was a famous Hungarian writer from Transylvania, he said: “We exist in the world in order to be at home somewhere in it”). I live here, in Szentendre:
The song that I am singing is a lullaby from the Solomon Islands
I had to start my entire life with two suitcases and with an empty pocket, and my singing career all over again - which was a bit later completely smashed to the ground again by Covid. Since then, I have been trying to get out of such a difficult situation, which would make many people fall into final despair… More about it in this short documentary film:
However, I am full of plans, goals, dreams, creativity and trust that everything will turn out for the best.
I have a lot to do, I have only recently started the second half of my life.
I am grateful for that I am still here, and for that I'm fine.
And I thank everyone who is with me.
— Andrea Gerák
In a later post, I will tell you about some of the things that have helped me to be in relatively good health so far, even after 16 years.
Please subscribe by clicking the yellow button:
Did you like this post? »
Book me for your event, buy something from my shop, support my work in any of several ways - some will cost you money, others you can do without spending a dime:
Show this to someone you know who could be encouraged:
So I'm only learning the name of this now but is that the lullaby "Rorogwela?" Your voice is beautiful! As soon as I heard the chord progression and the melody, I knew this was "Sweet Lullaby" by Deep Forest, a song whose origins I have never known but has been such a profound and comforting song to me for decades.
I never googled to find out where it came from, and I always assumed that perhaps the recording I was listening to came from South Africa because it has similar tone and vocal intonations, although softer, as a group called Ladysmith Black Mambazo, who famously collaborated with Paul Simon on his Graceland album. I got to see Ladysmith by themselves live in my hometown of Granville, Ohio, and they were positively beautiful.
Anyway, my Internet search has revealed to me that this may be the very same lullaby! What language are you singing it in? I don't recognize the lyrics so I don't believe it is the same language as the recording that I have always enjoyed. And regarding that version, apparently it was a field recording done in the Solomon Islands by ethnomusicologist Hugo Zemp in the late 60s, early 70s.
What a beautiful synchronicity it is that you commented on one of my comments earlier and I enjoyed it so much that I had to go and check out your Substack. And then to have found this song hiding in there—well that is something very special.
I am a singer and songwriter, I grew up performing in musical theater and dance, though it has been many years since I have been involved with performance. My grandmother on my mother's side was a ballroom dancer. I'm glad I found your Substack! I'm also glad to hear you are in good health after all you have been through. Your strength is very apparent.
Everyday we wake up to another day of life is a gift. Love your strength and attitude. 💕💪👍😁