Az Almafa - The Apple Tree
Igaz történet a szerelemről és a zenéről // A true story of Love and Music
(Régi adósságot törlesztek saját magam felé is: ezt a novellát tizenöt éve írtam angolul, és csak ma reggel fordítottam le.)
Az almafa
Madárka imádta a gyümölcsöt. Nem mindegyiket; volt néhány kedvence, meg olyan is, amit nem annyira szeretett: a rothadó vagy a vegyszerekkel és egyéb büdös mérgekkel átitatott terméseknek még csak a közelébe sem ment, viszont rajongott a ropogós, lédús, zamatos gyümölcsökért. Az egresért vagy a szilváért valahogy nem volt oda, de azért azokat is megette.
Kedvence az alma volt; el tudott volna élni rajta.
Kis madarunk a Nagy Gyümölcsösben sétálgatott, röpködött és ugrabugrált, a saját dolgaival foglalkozott, köszönt a sétáló fáknak és bokroknak, más madaraknak, a nyulaknak és szarvasoknak, csiripelt, játszott és táncolt velük, terveket szőtt velük, hogy hogyan rendezhetnék be jobban a Gyümölcsöst, gondozgatta és tanítgatta a fiókáját, csodálta a füvek és fák zöldjét, az ég és a vizek kékjét, beszippantotta az édes virágok illatát, néha harcolt a túlélésért, sírt az elveszített szeretteiért, sokszor olyan gyönyörűen trillázott az örömtől, hogy mások soha nem felejthették el a hangját, és Madárka nagyon örült, ha boldoggá tehette őket; felfedezte a Gyümölcsöskert számos szegletét, innen-onnan gyümölcsöt szedett, megkóstolta, igazán élvezte azokat, amik ízlettek neki és kidobta, amik nem. Néha meg is betegedett, tanulgatta, hogy mely növények és állatok veszélyesek, és hogyan bánjunk velük, melyek a jók és biztonságosak – időnként még azt is hallotta, hogy „Nem énekelhetsz csak mindig”, „Túl sokat mosolyogsz”, „Nem repkedhetsz csak úgy, ahová akarsz”, „Az élet komolyabb, mint gondolnád!”. Valahányszor ilyen ijesztgetéseket hallgatott, a szárnyai elnehezültek, nem tudták olyan magasra vinni, mint szerette volna, ezért nem nagyon zavartatta magát ezekkel, hanem csak énekelt és röpködött. (Visszagondolva, ha nagyon hűek akarunk lenni az igazsághoz, meg kell mondanunk: kismadarunk ugyan megvonta a vállát, amikor hasonló badarságokkal tömték a fejét, de azért a tüske csak befurakodott, legbelülre.)
Madárka élt a Nagy Gyümölcsösben.
Egyszer azt hitte, hogy nagyon boldog: fészket rakott egy Körtefán, amely árnyékot adott neki, amikor égetően sütött a Nap, menedéket a hideg és az eső elől. Körtefa szerette, hogy a közelében van, és örökre meg akarta tartani, mindent megtett, hogy lássa őt mosolyogni és hallja énekelni. Madárka megnézhette a Nagy Gyümölcsöskert más részeit is, sok más fával és bokorral, virággal és állattal találkozott, megbarátkozott velük, de mindig hűségesen visszatért a Körtefához.
Körtefa nagyszerű teremtés volt: nemcsak Madárkával, hanem a körülötte lévő többiekkel is törődött. Viszont körte volt, és Madárka még saját magának sem merte bevallani, hogy ő a lelke mélyén mindig is almára vágyott, amióta az eszét tudja, és még mindig azt az almát kereste, amit igazán szerethet és amiből annyit ehet, amennyit akar. Talán voltak percek, amikor csendben azt kívánta: bárcsak a Körtefa almát teremne, de gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és azzal biztatta magát, hogy "Valahogy minden rendben lesz..."
Egyik nap Madárka meglátott egy Almafát egy pillanatra. Az csak intett neki, és olyan különleges módon üdvözölte, hogy Madárka azonnal azt gondolta: „Megvan! Ez a legszebb alma, amit valaha is láttam. E körül a fa körül kell röpködnöm, bárhol is legyen” – ez a felismerés derült égből villámcsapásként hatott rá, mégis természetesnek tűnt, mintha ezt mindig is tudta volna. De azonnal el kellett felejtenie, hiszen Körtefához volt kötve, és a Gyümölcsöskert rendje szerint amikor egy fán fészkelünk, eszünkbe sem juthat, hogy egy másikra telepedjünk.
Almafa óriás volt a fák között, magas és büszke, áradt belőle a szeretet, a bölcsesség és az erő. Smaragdzöld, ropogós levelek, tekintélyes törzs, táncoló ágak – és az almák, ó, azok az almák! Fényes rubingolyók, akkorák mint egy gyerekfej, ropogósak, és miközben ragyogva táncoltak a faágakon, olyan csodálatos éteri muzsika szállt belőlük, hogy örökre megbabonázta azt, aki meghallotta. Ez történt Madárkával is: az ő igazi eleme a zene volt, de még soha nem élt át olyan éteri és magával ragadó dallamokat, mint ami abből a fából jött az almáin keresztül, átitatta őt az Almafából áradó hatalmas isteni energia.
Gyakran hallgatta ezeket a hangokat, dúdolva vagy trillázva, vagy éppen lehunyva a szemét, és elrepült a csillagokon és a Holdon túlra, olyan helyekre az Univerzumban, amelyeket a Nagy Gyümölcsöskert hétköznapi lakói el sem képzelnének. Madárka néha az Almafa mellett képzelte el magát: énekli az almákból hallott dallamokat, táncol velük, és új dalokat alkot az Almafával együtt – ez az az élet, amiről mindig is álmodozott…
Teltek-múltak a hónapok, és Almafa eljött, hogy újra lássa Madárkát; ezúttal ez több volt, mint egy futó látogatás. Beszélgetni kezdtek, és rájöttek, hogy sok hasonlóság van közöttük, amely lenyűgöző utakra vezetheti őket.
Madárka magasabbra repült mint életében bármikor, és olyan csodálatosan énekelt, hogy hangja jobban elbűvölt másokat, mint valaha, soha nem érezte magát ilyen szépnek és sugárzónak, és soha nem látta ilyen csodálatosnak a jövőt.
Azonban rossz érzésekkel is kellett szembesülnie, mert napról napra ráébredt (függetlenül attól, hogy az Almafa belépett az életébe: inkább csupán amiatt, mert kikövezte saját útját és elképzelte, milyen jövőt is szeretne magának), hogy nem igazán boldog a Körtefával, de nem tudta, ezt hogyan mondja el neki, nem akarta megbántani.
Almafának akkora volt a hatalma, hogy bár nagyon messze lakott, a Nagy Gyümölcsöskert másik végében, Madárka mégis a közvetlen közelében érezhette magát. Beszélgettek egy kicsit erről-arról, az életről, és főleg olyan dolgokról, amelyek az almát olyan különlegessé tették Madárka számára minden gyümölcs közül: életet, szellemet, szépséget, tudást, teljességet és tökéletességet jelentettek. Már az, amit ezekből az almákból érzékelt, több mint csábító volt, meghalt volna azért, hogy megérintse őket, együtt énekeljen és táncoljon velük, megkóstolhassa őket, égett a vágytól, hogy közel repüljön és megpihenjen Almafa erős ágain. Úgy tűnt, Almafa is kedveli Madárkát: nagyon lágyan beszélt vele, elmondta neki, milyen gyönyörű, mennyire szeretné, ha vele lenne, és örökké hallgathatná a hangját…
Madárka annyira megszerette Almafát, hogy el sem tudott képzelni semmit, amit ne tenne meg érte: vizet vagy friss földet hozna neki a csőrében, rendbe rakná az aljnövényzetet, távol tartaná a bogarakat és rágcsálókat, énekével ihletet adna neki, hogy új rapszódiákat alkosson, és szétvinné a hírét, hogy hol található a legcsodálatosabb alma az egész Gyümölcsösben. Vagy egyszerűen csak ülne csendben a Fa mellett, és finoman simogatná az ágait, amikor azokat vágás, karcolás vagy zúzódás éri, olyan gyengéd érintéssel, amelyet senki más nem tud adni.
Ám Almafa nyilvánvalóan nem ezt akarta: egy nap, nem sokkal azután, hogy a hatalmas és erős Almafa, meg a törékeny és gyönyörű Kismadár együtt könnyeket hullattak, mert Madárka nem lehetett mellette, amikor pedig a Fának annyira szüksége lett volna rá - nem sokkal ezután azt mondta neki: „Elég volt, egy darabig hallani sem akarok rólad, tűnj el!”
Madárka fájdalmasan megdöbbent, de belátta, hogy mit csinált rosszul: megértette, hogy egy ilyen óriási fának nagyobb térre van szüksége, anélkül, hogy madarak annyit csiripelnének körülötte. Megpróbált bocsánatot kérni az Almafától, de az nem volt hajlandó őt meghallgatni, egyszerűen eltűnt előle. Minden bizonnyal elfelejtette, hogy a kommunikáció az egyetlen megoldás mindenre.
Ezer jeges tőr Madárka mellében, egymillió darabra vágva a szívét…
De az is világos volt számára, hogy az Almafa nem akarta megbántani, és valójában nem ő okozta a györelmes keserűségét: Madárka tudta, hogy ez csak az évek milliárdja óta elszenvedett szívfájdalmak halmozódása – legalábbis úgy érezte, mintha ez már oly régóta menne így. Bár ez nem volt szép Almafától, egy pillanatig sem hibáztatta őt, még legsötétebb bánatában sem.
Kínjain csak úgy tudott felülkerekedni, hogy alkotásba menekült, ami mindig is segített neki. Hosszú utakat tett a Gyümölcsösben, hogy a körülötte lévő világra koncentrálhasson, és ne lássa gondolataiban az Almafa képeit vagy bármit, ami az elveszett kincsre emlékeztetné. Csodálatos égboltra, izgalmas barlangokra, törékeny virágokra, hömpölygő vizekre, rohanó vonatokra fordította a figyelmét, és ezekre a pillanatokra el tudta felejteni a gyógyításra váró szívét; az alkotás öröme a jelenben tartotta, és segített neki előre tekinteni. Ezeket a perceket és élményeket megörökítette, majd megosztotta barátaival, ami mosolyt csalt arcukra, megmelengetve Madárka összetört lelkét.
Amikor egy szomorú, szerelmes dalt énekelt, hangja utat talált a torkát fojtogató könnyek között, a világegyetem összes fájdalmát elsírva… Almafa mégsem hallotta Madárka legélesebb sikolyait sem… De amikor egy-egy boldog dalt énekelt, azt képzelve, hogy az ő Almafáját öleli, és szíve elárad a legnagyobb örömtől, akkor a legtisztább kristályhang szállt ki a lelkéből, az egekig emelt fel mindenkit, aki csak hallotta, és még azon is túl. Almafa viszont még csak meg sem hallotta legbriliánsabb dallamait…
Madárkának tovább kellett röpködnie, énekelnie és mosolyognia, mert a Gyümölcsöskertben sokan úgy ismerték őt, mint aki felvidít másokat, éneklése és szeretete feldobta a napjaikat. Új fészket is kellett készítenie magának és kicsinyének, aki éppen szárnyait próbálgatva repülni tanult.
Mert Madárka már nem volt Körtefához kötve. Nem fészkelhetett egy körtefán, amikor mindig almát szeretett volna...
Így most szabadon repülhetett, akár meg is pihenhetett bármelyik fán, az egész Nagy Gyümölcsös ott volt előtte, és sokan valóban kedves szavakkal hívták, szerették volna, hogy a közelükben legyen. De Madárka egyszerűen nem tudta (vagy nem akarta?) kiverni a fejéből Almafát: hiszen az minden eszményt megtestesített, amit ő csak el tudott képzelni, és még sosem találkozott más hasonlóval. Almafa ennyire rendkívüli volt Madárka szemében, márpedig gyönyörű szemei sokat láttak.
Madárka mostanában igyekszik elfoglalni magát: új dalokat tanul, barátokat szerez, kitalálja, hogyan mutassa meg dallamait a világnak, szépen elképzelve tervezgeti a jövőjét, vigyáz a fiókájára, megerősíti magát, hogy tovább tudjon röpködni és énekelni – mi mást tehetne egy kismadár?
Magányos éjszakákon azonban Madárka varázslatos muzsikával veszi körül magát, lehunyja szemét, és arról álmodozik, hogy a legcsodálatosabb almafa tetején ül, nézi az alattuk fekvő Nagy Gyümölcsöskertet és fent az eget, ahol azok a gyönyörű, fényesen rubintos almák játszanak bújócskát a csillagokkal. Az ő éneke pedig egyesül az Almafa suttogásával és zúgásával, összeolvadva a valaha született legcsodálatosabb hangokká…
— Gerák Andrea
2024. november 30. Szentendre
(András-nap van: Apu András volt, a hangomat tőle örököltem, övé volt az egyik legszebb énekhang, amit életemben hallottam. Remélem, ő most hallja az enyémet, akárhol is van…)
“Madárka” így mutatta meg a világnak a dalait tizenöt évvel ezelőtt: egy új szólóének albummal, rajta magyar, ír, török, cseh népdalok, sőt, egy a Salamon szigetekről is - szeresd!
Tetszett ez a poszt? »
Kérlek, támogasd a munkámat valamilyen módon - némelyik pénzbe kerül, némelyikre nem kell költened egy fillért sem: hívj meg fellépni, vegyél valamit tőlem, dobj valamennyit a kalapomba, iratkozz fel, ajánlj be, oszd meg a dolgaimat, szólj hozzá…
Mutasd meg ismerőseidnek:
Köszönöm!!!
