A szociális érzékenységről
On social sensitivity
ENGLISH »
Mennyire fontos a szociális érzékenység?
Olvastam a LinkedIn oldalon egy bejegyzést arról, hogy az írója pocsékul érzi magát a kialakuló humanitárius katasztrófa miatt, mivel egyre több a szegény ember, aki esetleg még kéregetni is kényszerül, és aki pedig anyagilag tehetne valamit a szegénység ellen, az érezze magát szarul és legyen lelkiismeret-furdalása, mert ez az ő kötelessége és felelőssége. Különben az illető nem marad ember, ha nincs benne szociális érzékenység és segítőkészség.
Egy kissé sarkosan foglaltam össze, amit a nagyon szép, sikeres, vezetőképzéssel, szervezeti fejlesztéssel foglalkozó fiatal nő olyan gyönyörűen fogalmazott meg, hogy szavait csakis helyeselni lehet - mint ahogy sokan ki is fejezték egyetértésüket.
Azonban engem, a finom, érzékeny lelkületű művésznőt, aki bármilyen helyzetben képes egy pillanat alatt meghatódni, túlcsorduló érzésektől könnyekre fakadni, a legteljesebb mértékben hidegen hagy, amikor érzékenyíteni próbálnak.
Ha még azt is elárulom, hogy egyszerűen nem tudok együttérezni az úton-útfélen fetrengő vagy a pályaudvari automatáknál "vonatjegyre" kéregető koldusokkal, akkor talán még kőszívűnek is tarthat a kedves Olvasó.
Bizony, amikor az utcára kényszerül énekelni az ember lánya, hogy megéljen, akkor sokmindent lát és megtanul az emberekről, amiket más halandónak a kényelmes autójából, irodájából valószínűleg soha nem lesz esélye még csak észrevenni vagy elképzelni sem, nem hogy elgondolkodni rajta.
Aki este szépen felöltözve lép ki a belvárosi színházból, és odaad pár forintot a szegény, hajléktalan bácsinak, és ezzel jól érzi magát, mert segített az emberiségen, az nem tudhatja, hogy a koszos, büdös öregember az állandóan idegbeteg módon ugató, néha a járókelőket, gyerekeket is megtámadó kutyájával szép fővárosunk egyik legfrekventáltabb közterületén "lakik", ő maga sokszor vég nélkül káromkodik, inzultálja a járókelőket, a friss, finom pogácsát köszönet helyett egy dühös morgással odaveti a kutyájának.
Azt sem tudhatja a sétálóutca elegáns üzleteiben vásárolgató, jószándékú, szociálisan érzékeny adományozó, hogy a másik, egyszálbél, szemmel láthatóan beteges férfi, akinek a mekis poharába ő épp most dobott bele egy-két százast, naphosszat ül meg fekszik a lámpaoszlop tövében szinte bénultan, és csak akkor áll fel, amikor a kisdolgát elvégzendő behúzódik valami kapualjba vagy sarokba, meg amikor a futtatójával elmegy a szomszéd utcába, ahol letejel neki, és megkapja az esedékes kaja-pia-cigi (és esetleg más szer) adagját. Abba a mekis pohárba ha egy nap nem gyűlik össze 30 ezer forint, akkor egy fillér se. A szegény, szerencsétlen bácsikán mellesleg egyik nap kiváló állapotú Adidas cipő van, másik nap Nike, harmadnap Hilfiger...
Azt sem tudhatja a kedves jótevő, hogy a fiatal roma anyukát, aki egész este kéreget a pici babájával a Váci utca környékén (a kb. öthónapos kisbabán este kilenckor sincs sapka novemberben), az apuka teszi ki a csillogó autóból a "műszak" elején, a Fashion Streetre a nagyobb gyerekeivel meg néha az egyik nagymamával együtt. Meg azt sem tudhatja, hogy a szegény anyuka a Starbucks-ba megy be ennivalót venni, ami nem egy olcsó mulatság, még rendes keresettel sem. Az egész család egyébként formátlanra hízott. De az ember szíve hogyne esne meg, amikor egy ilyen kismamát vagy egy óvodás korú kislányt, értelmi fogyatékos kisfiút lát koldulni, persze, hogy ad neki valami pénzt ennivalóra - ugye?
Órákig mesélhetném még a hasonló, valós eseteket, amikről halvány segédfogalmuk sincs a szociális érzékenység apostolainak, jótét lelkeinek.
A legjobb szándék vezette ezt a hölgyet is, amikor leírta gondolatait, és nagyra értékelem, becsülöm a hozzáállását; szavai nyilván másokat is inspiráltak, motiváltak - még ha más módon is mint engem, akiből írása ezeket az egyáltalán nem polkorrekt sorokat hozta ki.
Egy ideje már motoszkált bennem ez a téma, így megköszönöm neki, hogy megadta a megíráshoz szükséges ihletet.
Azonban három baj van ezekkel a szívhez szólóan és intelligensen megfogalmazott érzékenyítő beszédekkel, írásokkal, amelyek egyébként mostanában igen divatosak: tele van velük a sajtó, könyvek jelennek meg, előadások, tanfolyamok, egész oktatási, sőt, politikai stratégiák léteznek arról, hogy hogyan érzékenyítsék az embereket különböző csoportok iránt, úgymint a szegények, bevándorlók, bizonyos vallásúak, bizonyos etnikumúak, bőrszínűek, testi vagy mentális betegségben szenvedők, ilyen vagy olyan nézeteket vallók. Egyre hosszabb a sor; lassan már mindenkivel szemben érzékenynek kell lennünk, óvatosan kell beszélnünk és viselkedünk, nehogy véletlenül megbántsunk bárkit egy szóval is, mert azonnal ránk süthetik a bélyeget, hogy "diszkrimináljuk" őket... A társadalmi mérnökösködés nem vezet jóra, de ez megérne egy külön misét; maradjunk most csak a szegénységnél!
A probléma a szociális érzékenységre felszólító megnyilvánulásokkal:
1. Átalánosítanak. A "szegénység" egy igen tág fogalom: más megközelítést kíván egy elmaradott afrikai falu, ahol nincs rendes ivóvíz, és a lakói dolgosak, tanulékonyak, csak nem jutnak hozzá anyagokhoz, eszközökhöz, oktatókhoz; mást egy nagyváros hajléktalanjai, akik közül sokan bepiálva, esetenként bedrogozva, maguk alá csinálva tengődnek az utcán, a járókelőket zaklatva; mást egy tisztességesen dolgozó alkalmazott vagy vállalkozó, aki valamilyen elhibázott intézkedés miatt nem tudja tovább folytatni a munkáját és a padlóra kerül; mást a sokgyerekes család a cigánysoron, ahol az apa elissza a segélyt és kurvának küldi a tizenéves lányát, megint mást az a falusi özvegy, aki szeretné taníttatni az eszes gyerekeit.
2. Ezek a "Legyünk jók, érezzünk együtt másokkal, különben…" szólamok lelkiismeret-furdalást, szégyenkezést, bűntudatot okozhatnak, ha úgy vannak beállítva, hogy valaki szerint milyennek kell lennünk.
A hibáztatás nem jó motiváció, akármilyen témáról, tevékenységről is van szó, hiszen alacsony energia-, érzelmi és tudatossági szint.
3. Ezáltal ilyen lelkiállapotban, ilyen hozzáállásból nem is születhetnek valódi, építő jellegű megoldások, javaslatok, ötletek! Minthogy maga a szóban forgó LinkedIn írás se mond többet mint azt, hogy legyünk szociálisan érzékenyek és segítőkészek.
Remek, legyünk! És ezen túl?
Hol vannak ilyenkor a sikertrénerek, coach-ok, vezetők, önfejlesztő kézikönyvek motivációs üzenetei?
"Bármit megtehetsz, csak rajtad múlik!"
"Minden a Te fejedben dől el!"
"A gazdagság csak attitűd kérdése"
"Te vagy a felelős a saját életedért"
"Meg tudod csinálni, csak hinnéd kell benne, és akarnod kell!" - és így tovább, a végtelenségig.
Mindezek nem érvényesek a szegény emberekre??
És hol vannak a több évszázados bölcsességek?
"Mindenki a maga szerencséjének kovácsa"
"Segíts magadon, az Isten is megsegít!"
"Ki mint vet, úgy arat", és így tovább.
Ezek már nem érvényesek? Vagy nem mindenkire?
Ha vannak emberek, akik nem érzik felelősnek saját magukat a saját életükért, hanem belesüppedtek valamilyen áldozatszerepbe és ott kényelmesen érzik magukat, másokat hibáztatnak, másokra mutogatnak, másoktól várják el a gondoskodást úgy, hogy SEMMIT nem adnak érte cserébe (azon az önvállveregető érzésen kívül, hogy "Adtam szegénynek egy kis pénzt, lám, milyen jóember vagyok!") - akkor miért kellene MÁSOKNAK felelősséget vállalni értük? Ki várhatja el tőlük, és milyen jogon?
Persze, segítsünk másokon, hiszen ez az emberiség egyik mozgatórugója. Vannak nagyszerű jótékonysági, civil, egyházi, önkéntes intézmények, szervezetek, amelyeket érdemes támogatni, mert valóban hatékony segítséget nyújtanak a rászorulóknak, mint ahogy egyéni, közösségi kezdeményezésekkel is sokat lehet tenni. Jómagam hosszú évekig önkénteskedtem, többek között emberi jogi vagy drogmegelőző projektekben.
Érdekes továbbá, hogy az említett LinkedIn poszt hozzászólói között csak egyetlen ember volt rajtam kívül, aki úgy gondolta, hogy először mindenkinek saját magát kell jobbá tennie:
Szerény véleményem szerint is ez vezet el a megoldáshoz: javítsa mindenki a SAJÁT életét, és ezáltal, a mi magasabb szintű energiáink, rezgéseink, kisugárzásaink (nevezzük akárminek) által máris pozitívan hatunk embertársainkra, akiknek erre szükségük van.
(Itt eszembe jutott egy történet egy bécsi hajléktalanról, és egy másik egy szomorú, zürichi lányról. Később majd mesélek róluk.)
Aki fogja tőlünk az adást, az egyre többet és jobbat lesz képes és hajlandó megtenni a saját erejéből, SAJÁT MAGÁÉRT, sőt, később már másért is.
Aki nem, azon meg úgysem lehet igazán segíteni...
Az már csak bónusz, ha materiálisan is teszünk értük valamit.
— Gerák Andrea, 2022. november 6.
Borítókép: a Szent István Bazilika, kilátás az egyik “színpadomról” a Zrínyi utcában
Tetszett ez a bejegyzés?
Ha a szavakon túl és egy Like nyomásán túl igazán a tettek mezejére lépnél, ami a szociális érzékenységet és segítőkészséget illeti, itt a kiváló alkalom: támogasd a munkámat!
Adott egy sokoldalúan tehetséges művész, akinek ebben a blogban olvashatod a verseit és egyéb írásait, élvezheted dalait, fotóit, videóit, és aki talán éppen ezekben a percekben is kint áll valahol az utcán a beteg lábával, hogy csodás énekével sokak napját megszépítse, felvidítsa ebben a hidegre forduló, későőszi időben is - közvetve a Te napodat is…
Gondolod, hogy többet érdemlek, mint utcán énekelni?
Így segíthetsz: hívj meg fellépni, támogass, vásárolj valamit tőlem… »
Támogatás - Support
Köszönöm, hogy egyáltalán erre az oldalra kattintottál! Ebből feltételezem, hogy tetszik, amit csinálok, örülök neki!
Nagyon köszönöm, és azon kívül, hogy ily módon Te is részese leszel az alkotások megszületésének, velem együtt Karma is imádni fog téged! 😍
Gerák Andrea
Hasonló bejegyzések:
A durva valóság, PR máz nélkül - The harsh reality, without PR facade
Itt a karácsony; ilyenkor az emberek szívesebben tesznek jót idegenekkel, ismeretlenekkel - miért ne segítenél egy művésznek, akit valamennyire ismersz? (Mindjárt születésnapom is lesz, egyébként.) // Christmas is here, and at this time of the year, people are more ready to do good to others, often to strangers, people they don’t know at all - why not hel…
Karanténnapló helyett - 3.
A celebek manapság karanténnaplót írnak, mert 2020-ban az a média által diktált menőség. Az ő életüket pedig – úgy tűnik – a koronavírus írja. Se celeb nem vagyok, se karanténba nem kényszerülök, ezért én azt írhatok, ami éppen eszembe jut. Pillanatok, benyomások, gondolatok, történetek.
Ezt most dobta fel a Facebook, egy évvel ezelőttről:
Huszonéves széplány (műszempilla, vélhetően szilikonos száj és cickó) kifakad:
"Szégyen gyalázat ami itthon uralkodik. Az új Westend Nike előtt biztonsági őrök, az utcán áll a sor 90% apuci anyuci hatalmas Nike szatyrokkal kifelé, közben meg éhezik a nép másik fele. Gratulálok csodálatos egy ország 😊"
Valaki hozzászól:
"Már bocsánat, de most mindenkinek éheznie kellene? Nekem se tetszik, ami van, de azért ennyire ne legyünk már demagógok!"
Szépségünk mondja is a tutit:
"Ha nem tetszik a véleményem akkor nem kell olvasni. Akkor is undorító mekkora képmutatás megy itthon és hétköznapi szituációkban napi szinten találkozni a két véglettel. Máshol is van ez, tudom, de legalább adnak lehetőséget fejlődni és jövőt alapozni, itthon 0 kilátás van"
Tekintsünk el a vesszők hiányától; az lényegesebb a történet szempontjából, hogy miközben felháborodik, mekkora szegénység van Magyarországon, szőkeségünk a Balatonon kívül a görög, olasz, spanyol, portugál, floridai, kaliforniai meg dubaji tengerpartokon pucsít, talpig Nike és hasonló cuccokban.
De feltételezem, hogy a következő pár műszempillája helyett inkább kiflit vesz néhány szegény gyereknek...
Kérlek, mondjátok, hogy igen, ezt fogja tenni, hiszen a leány nem csupán gyönyörű, de szociálisan is érzékeny 🤗😿💝
Ezt azért hozom fel, mert sokszor találkozom azzal, hogy
1. Olyanok panaszkodnak "mások érdekében", akiknek van mit a tejbe aprítani,
viszont
2. Annyit nem tennének meg, hogy egy csoki árával támogassanak másokat, akik nehéz helyzetben vannak.
Erről nemrég írtam, egy hasonló, intelligensebb LinkedIn poszt kapcsán. Érdekes, hogy szinte semmi reagálást nem kaptam rá, azoktól sem, akik más helyzetekben óriási lájkokkal, szívecskés szmájlikkal mutatják meg jótét lelküket.
(Sőt, még attól a hölgytől sem, akinek a kirohanására válaszoltam az írásommal, pedig külön megkérdeztem a véleményét!)
Lehet, hogy valamibe beletrafáltam?
A posztom óta ennyi történt:
- a hölgy, akinek az írására reagáltam (évtizedek óta ismerem személyesen, cégvezetőket konzultál), szó nélkül törölt a LinkedIn kapcsolatai közül 👎
- letiltott a Facebookon 👎
- NULLA hozzászólást, véleményt kaptam jajdenagyon szociálisan érzékeny emberektől, olyanoktól, akik azt a bizonyos posztot élénk helyesléssel, szivecskékkel árasztották el 👎
- viszont olyan emberektől is megtapasztaltam segítő szándékot, akik nem a kirakat számára érzékenykednek, hanem szép csendben TESZNEK másokért 👍
Azt kell gondolnom, hogy valóban így van ez a szociális érzékenység téma, ahogyan ezt itt leírtam.
Nagyon kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok.