Éva Magazin interjú - Eva Magazine Interview
16 éve legyőzte a méhnyakrákot, de a legnagyobb harcot az utcán vívja énekével // She beat cervical cancer 16 years ago, but her biggest fight is in the streets with her singing
ENGLISH »
“Gerák Andrea neve valószínűleg nem sokaknak cseng ismerősen, de a hangja annál többeknek az lehet, mert évek óta énekel Budapest egyik legforgalmasabb pontján. Kánikulában és fagyban is az utcán dalol, pedig korábban hivatásos előadóművészként Európa több nagy színpadán élvezhette a közönség tapsát. A rákműtét szövődménye miatt járni és állni is nehezen tud, de kitartását nem tudta megtörni a betegsége.”
Frey-Kovács Brigitta készített velem interjút.
– Mikor kezdtél énekelni, és hogyan vezetett az utad az előadóművészet felé?
– Szinte nem is tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor az éneklés ne lett volna az életem szerves része, mert már egész kicsi koromtól kezdve természetes volt, hogy dalolásztam. Egy kedves emlékem például, mikor pici lányként ugráltam a nagymamám ágyán, és vele énekeltem. Vagy mikor az óvoda udvarán rohangáltunk és vidáman dalolásztunk a barátnőmmel. Az óvó nénik és a tanító nénik is felfigyeltek rá, hogy szép a hangom, így zeneiskolába kezdtem járni. Szerettem az éneket és a szolfézst is, de a gitárral, amit hangszerül kaptam, nem tudtam közelebbi barátságot kötni, ezért befejeztem a zeneiskolát. Tíz éves koromban aztán belecsöppentem a néptánc világába, ami magával hozta a népdalokat is. Nagy munka volt az énekkari hangképzést, amit addig ismertem, átnevelni népdalosra, de nagyon megszerettem. A néptáncos fellépéseknek köszönhetően érintett meg a színpad varázsa, ami annyira megfogott, hogy az előadóművészet, a tánc és az ének lett az életem főszereplője, egészen addig, amíg férjhez mentem és megszületett a kisfiam. Sok néptáncos a családalapítás után nem folytatja, 25 évesen én is úgy éreztem, hogy kiöregedtem.
– Hogyan találtál vissza, immáron édesanyaként az énekléshez?
– Nem sokkal a kisfiunk születése után elváltam, és ezután kezdődött az első igazán nehéz időszak az életemben. Az érettségin kívül nem volt végzettségem, de még elképzelésem sem, hogy mit csináljak. Sok mindent kipróbáltam, hogy az anyagiakat megteremtsem: voltam például titkárnő, takarítónő, aktmodell festőiskolában. Aztán nem sokkal 30 éves korom előtt az akkori párommal leültünk beszélgetni, és ő vezetett rá, hogy mindig is a hangom volt az, amivel a legnagyobb hatást tettem az emberekre, még akkor is, ha nem kifejezetten énekeltem. Például volt, hogy egy irodában dolgoztam recepciósként, és gyakran mondták a telefonban, hogy milyen kellemes a hangom. Ezután kezdtem el tudatosan járni ezt az utat, magyar népdalokat énekeltem, egy kazettát ki is adtam, amit árulni tudtam. Ezzel párhuzamosan útnak indultam, először Bécsig mentem, majd éltem Zürichben és egy München melletti kis faluban is. Utcazenéltem, de nem megélhetési nehézségek miatt, mint most itthon, mert kint nem olyan lenézett dolog ez, hanem teljesen elfogadott, hogy egy szép környezethez hozzátartozik az énekhang, és sok művész van az utcákon. Sok felkérést is kaptam ezáltal hivatalos, fizetett fellépésekre.
– De aztán a méhnyakrák diagnózisa forgatta fel az életedet…
– Igen, akkor már a 40 felé közeledtem, Svédországban életem a második férjemmel, és utólag visszagondolva látom, hogy több tényező is hozzájárult a rák kialakulásához. Egyrészt akkoriban nagyon egészségtelenül étkeztem, a férjem étrendjét követve rengeteg cukrot, szénhidrátot, feldolgozott élelmiszert fogyasztottam. A lelki oldalról pedig nagyon nem szerettem az ottani életemet. Mindig is imádtam csavarogni, utazni, még gyerekkoromban is szívesen táboroztam, nem írtam haza a szüleimnek, mint a társaim, hogy bárcsak otthon lehetnék. Svédország volt az első hely, ahol megismertem, hogy mi a honvágy. Stockholm pedig gyönyörű hely, mégsem éreztem jól magam, amin nyilván nem segített, hogy ez a házasság is halódó félben volt.
– Milyen terápiával gyógyultál fel?
– A diagnózis után azt mondták, hogy esetemben nem segít a kemoterápia és a sugárkezelés, hanem a műtét az egyetlen mód, amivel megmenthetik az életemet. Én pedig bíztam az orvosom szakértelmében, így rábólintottam. Azóta már rájöttem, hogy ez hiba volt, annyira korai stádiumban volt a betegségem, hogy más, kevésbé drasztikus módon is meg lehetett volna gyógyulni. De 2008-ban még nem lehetett olyan könnyen mindenféle információhoz hozzáférni, mint mostanság. Ha akkor utána tudtam volna nézni, hogy mit jelent a sok latin kifejezés a diagnózisomban, akkor valószínűleg másképp döntök. De nem hibáztatom az orvosomat, mert nagyon segítőkész volt, és biztos vagyok benne, hogy azért javasolta a műtétet, mert tényleg azt látta a legjobb gyógymódnak. Egyébként akkor tényleg úgy tűnt, hogy hamar felépültem. Hat héttel a kórház után már újra színpadon álltam egy nőnapi gálán. Még abban az évben két nagyobb fellépésre készültem, ami jót tett a testemnek és lelkemnek is. Az egyik régi táncegyüttesemnek, a Bartóknak 50 éves jubileumát ünnepeltük, és látványos műsorral léptünk fel a Müpában. Előtte pedig még Moldvában táncolhattam a Magyarfalusi Napok fesztiválon. Ezek annyira felébresztettek engem, hogy szinte eszembe sem jutott a rákbetegségem.
Forrás: Gerák Andrea
A Bartók Táncegyüttes 50. jubileumi ünnepségén, nem sokkal a rákműtétje után.
– Elsőre úgy tűnik, a műtét segített legyőzni a rákot, mégis azt mondod, hogy megbántad. Miért érzel így?
– Sajnos kialakult nálam egy viszonylag gyakori szövődmény, amiről anno nem tájékoztattak előre. Ha valakit rákkal operálnak, akkor nemcsak a daganatot, hanem általában az érintett szervhez, területhez közeli nyirokcsomókat is el szokták távolítani. Ez segít megelőzni a rák kiújulását, viszont tönkreteheti a nyirokrendszert, és nálam éppen ez történt. Nem azonnal alakult ki, hanem szépen lassan, megállíthatatlanul. Nyiroködémám lett, amivel akkor szembesültem, amikor elkezdett borzasztóan bedagadni a lábam. Az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegségről van szó, bár létezik már egy ígéretesnek tűnő műtéti eljárás, de az nagyon drága, és nem is garantált az eredmény, szóval egyelőre marad az, hogy fáslizom a lábam, tornázom, kenegetem. A nyiroködéma sajnos nem csak esztétikai probléma, bár nem tagadom, nőként nyilván nehéz elfogadni, hogy az egyik vádlim akkorára dagadt, mint más nőnek a combja. De sokkal nagyobb baj, hogy nem tudok hosszan egy helyben állni, sem ülni, emiatt rendes munkát sem tudok vállalni. Az elmúlt években többször megkaptam már, hogy biztos büdös nekem a munka, azért nem dolgozom, de ez cseppet sem igaz. Elmennék akár takarítani is, régebben is csináltam, de sajnos fizikailag képtelen vagyok rá az állapotom miatt.
– A táncról is le kellett mondanod a betegség miatt?
– Érdekes, hogy bár a mozgás általában véve nehezemre esik, a biciklizés és a tánc kivétel. Arra már korábban rájöttem, hogy a biciklizés jólesik, sőt jót is tesz, és ez nagy szerencse, mert megkönnyíti a közlekedésemet. De azt, hogy táncolni továbbra is tudok, csak nemrég fedeztem fel, mert már lemondtam róla. Hosszú évekig úgy éltem, hogy beletörődtem, nem fogok többé színpadon táncolni, aztán úgy alakult, hogy néhány héten belül kétszer is felléphettem, és ugyanúgy táncolhattam, mint 30 évvel ezelőtt. Ez óriási felismerés és boldogság volt.
– A rákműtéted után még kicsit visszamentél Svédországba, utána pedig éltél Csehországban és Ausztriában is, míg végül pár éve visszajöttél Magyarországra, hogy új életet kezdj, ám akkor jött a Covid, ami ellehetetlenítette a pályádat.
– Szomorú, hogy úgy alakult, hazajöttem, de gyakorlatilag azóta sincs saját otthonom, és kilátásom sincs, mikor lesz. A Covid-járvány minden előadóművésznek nehézségeket okozott, az én megélhetésemet pedig teljesen lenullázta. A korlátozások feloldása után sem a hozzám hasonló, kevéssé ismert művészeket hívták fellépni, szóval hosszú ideig elestem az ilyen lehetőségektől. Így visszatértem ahhoz, amit már ismertem: az utcazenéhez. Csak a helyzetem, a körülmények már teljesen mások, mint fiatalabb koromban, külföldön. Nehéz elfogadni és nehéz nap mint nap együtt élni azzal az érzéssel, hogy immáron ötvenen túl, amikor annyi csodás színpadot megjártam, most erre kényszerülök. Egy ördögi körbe kerültem, mert ugyan jelenleg ezzel tudom biztosítani, hogy legyen fedél a fejem fölött és étel a tányéromon, rontja az önbecsülésemet, az utcán éneklés testileg és lelkileg is elveszi az energiáimat. Az energiáimat, amit arra kéne fordítanom, hogy valódi fellépéseket, művészi lehetőségeket szervezzek. Azóta is próbálok kitörni ebből a helyzetből, de nehéz, amikor fagyban, szélben, kánikulában is ki kell menni énekelni.
– Berecz Péter, a Heti Napló szerkesztő-riportere is az utcán figyelt fel rád, mikor témát keresett a vizsgafilmjéhez. Hogy emlékszel vissza a forgatásra?
– A Deák Ferenc utca elején énekeltem két évvel ezelőtt, januárban, amikor odajöttem hozzám Péter. Elmondta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul rendező szakon, ahol egy kisfilmet kell készítenie, és azt szeretné, ha rólam szólna. Kiderült, hogy már korábban látott, hallott énekelni, és akkor is elbeszélgettünk röviden, így jólesett a megkeresés. Magáról a forgatásról is nagyon szép emlékeket őrzök, kijöttek hozzám Kismarosra is, ahol akkor laktam, profi volt a hozzáállásuk, és a végeredmény szerintem egy nagyon szép dokumentumfilm lett. Ez sokáig nem volt nyilvánosan elérhető, csak idén év elején osztotta meg Péter, és azóta páran meg is kerestek ennek kapcsán.
– A családod támogatására nem számíthatsz? Említetted, hogy van egy fiad, vele milyen a kapcsolatod?
– A fiam mostanra felnőtt, 31 éves és Budapesten lakik. Kiskorában felváltva neveltük az édesapjával, például velem volt Bécsben és Zürichben, magántanuló is volt, majd hazajött, és itthon járt iskolába. A gimnáziumot velem, Svédországban végezte el, aztán felnőttként úgy döntött, hogy inkább hazajön, és azóta itthon lakik. Neki is voltak hullámvölgyei, de most már ő is végre a saját szakmájában, szoftverfejlesztőként és programozóként dolgozik. Örülök, hogy rendbe jöttek a dolgai, nem szeretnék számára teher lenni. Rajta kívül igazából a családból már csak az anyukám maradt velünk, ő viszont 82 éves, nyugdíjas, inkább nekem kéne segítenem őt, nem fordítva.
– Milyen kitörési lehetőséget látsz?
– Minden erőmmel azon vagyok, hogy több fellépésem legyen. Nemcsak szólóban, mert tagja vagyok a Filibili Projekt nevű duónak, amiben Kutas Ágnes hegedűs, énekes és dalszerző a társam. Korábban Csehországban léptünk fel, ahol májusban újra lesz két koncertünk, de nemrég lehetőséget kaptunk, hogy a hazai kulturális életbe is jobban bekapcsolódjunk. Nagy örömmel játszottunk a Vajdahunyad Kortárs februári kiállítás megnyitóján, mert ez egy színvonalas rendezvénysorozat, patinás helyen. Klacsmann Péter kurátor hívta meg a két kiállítót: Kőrösi Papp Kálmán festőművészt és Magyari Balázs szobrászművészt, és a kozmikus üzenetű művekhez főleg a La Strada című számunk illett. A körülbelül 200 résztvevő között sok neves alkotó is eljött, és örömmel érzékeltük, hogy a közönségnek tetszett a muzsikánk, így remélhetőleg lesz majd folytatása. De ezek mellett szívesen énekelek magán rendezvényeken is, akár szülinapokon. Akinek pedig nincs lehetősége elhívni vagy személyesen meghallgatni, azok a weboldalamon keresztül dobhatnak pénzt a virtuális kalapomba, vagy megvásárolhatják a felvételeimet, hogy kevesebbet kelljen az utcán vagy aluljárókban dalolnom. Nagyon szépen köszönöm, és remélem, sokaknak énekelhetek még.
Az interjú az Éva Magazinban »
Köszönöm, hogy elolvastad! Gondolod, hogy többet érdemlek, mint utcán énekelni?
Így segíthetsz: hívj meg fellépni, ajánlj be, támogass, vásárolj valamit tőlem… »
Ennyit még örömmel teszek hozzá: azóta Csehországban két nap alatt három sikeres koncertet adtunk hegedű-ének duónkkal, a Fililibi Projekttel. Most pedig Lengyelországba készülök, ahol tavaly júniusban is felléptem.
ENGLISH
An interview with your favorite Hungarian female singer, yours truly, by Brigitta Frey-Kovács, in Éva Magazin
“Andrea Gerák's name probably doesn't sound familiar to many people, but her voice probably does, because she has been singing in one of Budapest's busiest spots for years. He sings in the streets even in the heat of the day and in the cold, although she is a professional performer and enjoyed the applause of the audience on several major stages in Europe. Due to the complication of the cancer surgery, it is difficult for her to walk and stand, but her endurance could not be broken by her illness.”
– When did you start singing and how did your path lead you to performing arts?
– I can hardly remember a time when singing was not an integral part of my life, because it was natural for me to sing, from a very young age. For example, I have a fond memory of when I was a little girl jumping on my grandmother's bed and singing with her. Or when we ran around the kindergarten yard and sang happily with my girlfriend. Both the kindergarten teachers and school teachers noticed that I had a beautiful voice, so I started attending a music school. I also liked singing and solfège, but I couldn't make close friends with the guitar, which I was given as an instrument, so I quit music school. When I was ten years old, I fell into the world of folk dance, which brought folk songs with it. It was a lot of work to re-train my choir voice, which I had known until then, to become a folk singer, but I really loved it. Thanks to the folk dance performances, I was touched by the magic of the stage, which captivated me so much that performing arts, dance and singing played the main roles of my life, until I got married and my little son was born. Many folk dancers do not continue after starting a family, at the age of 25 I also felt that I was too old for that.
– How did you find your way back to singing later, as a mother?
– Shortly after the birth of our son I got divorced, and then the first really difficult period in my life began. Apart from my high school diploma, I had no education, nor did I have an idea of what to do. I tried many things to make ends meet: I was, for example, a secretary, a cleaner, a nude model at an art school. Shortly before I turned 30, my then-partner and I sat down to talk, and he led me to realize that my voice had always been the thing that made the biggest impact on people, even if I wasn't specifically singing. For example, I worked as a receptionist in an office, and they often told me on the phone how pleasant my voice was. After that I started consciously walking this path, I sang Hungarian folk songs, and even released a cassette, which I was able to sell. At the same time I started traveling, first I went to Vienna, then I lived in Zurich and in a small village near Munich. I did street music, not because of difficulties in making a living as it is the case now here in Hungary, because in other countries it is not so looked down upon, but it is completely accepted that singing is part of a beautiful environment, and there are many artists in the streets. As a result, I received many invitations for decent, paid performances.
- But then the diagnosis of cervical cancer turned your life upside down...
– Yes, I was already approaching 40 at the time, living in Sweden with my second husband, and looking back, I can see that several factors contributed to the development of cancer. On one hand, I was eating very unhealthy at the time, following my husband's diet and consuming a lot of sugar, carbohydrates, and processed food. On the spiritual side, I really didn't like my life there. I've always loved wandering and traveling, even as a child I enjoyed camping, I didn't write home to my parents, like my peers, that I wish I could be at home. Sweden was the first place where I got to know what homesickness was. And Stockholm is a beautiful place, but I didn't feel well, which was obviously not helped by the fact that this marriage was also dying.
- What kind of therapy did you use to recover?
– After the diagnosis, they said that chemotherapy and radiation treatment would not help in my case, but that surgery was the only way to save my life. And I trusted my doctor's expertise, so I agreed. I have since realized that this was a mistake, my disease was in such an early stage that it could have been cured in other, less drastic ways. But in 2008, it was not as easy to access all kinds of information as it is now. If I had been able to look up what the many Latin terms in my diagnosis meant, I would probably have made a different decision. But I don't blame my doctor because he was very helpful and I'm sure he recommended the surgery because he really saw it as the best cure. By the way, it really seemed like I recovered quickly. Six weeks later I was back on stage at a Women's Day gala. That same year I had two major performances, which was good for my body and soul. We celebrated the 50th anniversary of one of my old dance groups, the Bartók, and performed a spectacular show at the Palace of Arts in Budapest. Before that, I was able to dance in Moldavia (Eastern part of Romania, with a large Hungarian ethnic minority group) at the Magyarfalu Days festival. These events excited me so much that I almost didn't think about my cancer.
– At first it seems that the operation helped to defeat the cancer, yet you say that you regret it. Why do you feel this way?
- Unfortunately, I developed a relatively common complication that I was not informed about in advance. If someone is operated on for cancer, not only the tumor but usually also the lymph nodes close to the affected organ or area are removed. This helps prevent the cancer from coming back, but it can destroy the lymphatic system, and that's exactly what happened to me. It did not develop immediately, but rather slowly, unstoppably. I developed lymphedema, which I faced when one of my legs started to swell terribly. According to the current state of medicine, it is an incurable disease, although there exists already a surgical procedure that seems promising. However, it is very expensive and the result is not guaranteed100%, so for the time being I have to massage my legs, exercise and apply compression. Unfortunately, lymphedema is not only an aesthetic problem, although I do not deny that as a woman, it is obviously difficult to accept that one of my calves is swollen to the size of another woman's thigh. But a much bigger problem is that I can't stand or sit in one place for a long time, and because of this I can't even take on a normal job. In recent years, I've been told several times that “work must stink for me” (a Hungarian expression), that's why I don't work, but that's not true at all. I would even do cleaning, I used to do it, but unfortunately I am physically unable to do so due to my condition.
- Did you also have to give up dancing because of the illness?
– It is interesting that although movement in general is difficult for me, bicycling and dancing are exceptions. I have already noticed that biking is great, and this is very fortunate because it makes moving around easier. But I only recently discovered that I can still dance, because I had already given up on it. For many years I lived accepting that I would no longer dance on stage, and recently within a few weeks I was able to perform twice and dance the same way I did 30 years ago. This was a huge revelation and happiness for me.
– After your cancer surgery, you went back to Sweden for a bit, and then you lived in the Czech Republic and Austria, until you finally came back to Hungary a few years ago to start a new life, but then Covid came, which made your career impossible.
- It's sad that it turned out that way. I came home, but practically I don't have my own home, and I have no idea when I will have one. The Covid-19 caused difficulties for all performers, and it completely destroyed my livelihood. Even after the restrictions were lifted, little-known artists like me weren't invited to perform, so for a long time I missed out on such opportunities. That's how I returned to what I already knew: street music. The circumstances are now completely different than when I was younger and was doing it abroad. It's hard to accept and it's hard to live with the feeling that I'm already over fifty, when I've been on so many wonderful stages, and now I'm forced to do this. This is a vicious circle, because it's hard to make sure that I have a roof over my head and food on my plate, it hurts my self-esteem, singing in the streets takes away my energy both physically and mentally. My energy, which I should spend on booking real performances and artistic opportunities. I've been trying to break out of this situation ever since, but it's hard when one has to go out to sing in the cold, wind, or in the heat.
– Péter Berecz, the Editor-Reporter of Heti Napló (a popular weekly news program on TV), also noticed you in the street when he was looking for a topic for his exam film. How do you remember the shooting?
- I was singing in of Deák Ferenc Street two years ago, in January, when Péter came to me. He said that he was studying to become a Director, at the University of Theater and Film Arts where he had to make a short film, and that he wanted it to be about me. It turned out that he had seen and heard my singing before, and we had a brief conversation even then, so his inquiry was nice. I have very fond memories of the filming itself, they (he and his camera man Olivér Gudmon) also came to see me in Kismaros where I lived at that time, their attitude was professional, and I think the end result turned out as a beautiful documentary. This was not publicly available for a long time, Péter only shared it at the beginning of this year, and since then a few people have contacted me about it.
(Watch the video above, 14 minutes with English subtitles and lots of live singing)
- Can't you count on the support of your family? You mentioned that you have a son, how is your relationship with him?
– My son is now an adult, 31 years old and lives in Budapest. When he was young, we took turns raising him with his father, for example he was with me in Vienna and Zurich, he was also a private student, then he came back to Hungary and went to school here. He finished high school with me in Sweden, then as an adult he decided to come to Budapest and he has been living here ever since. He too had his ups and downs, but now he is finally working in his own profession again, as a software developer and programmer. I'm glad things are working out for him, I don't want to be a burden when he is starting his own life. Apart from him, basically only my mother is left with us from the family, but she is 82 years old and retired, I should be the one helping her, and not the other way around.
- What breakout opportunity do you see?
I'm trying with all my might to have more performances. Not only solo, because I am a member of the duo called Filibili Projekt, in which Ágnes Kutas is a Violinist, Singer and Songwriter. We previously performed in the Czech Republic, where we will have two concerts again in May, but we recently had the opportunity to become more involved in the cultural life here in Hungary. We were delighted to play at the opening of the Vajdahunyad Kortárs exhibition in February, because it is a series of high-quality events in a pristine location. Curator Péter Klacsmann invited the two exhibitors: painter Kálmán Papp Kőrösi and sculptor Balázs Magyari, and our number La Strada was particularly suitable for the works with a cosmic message. Among the approximately 200 participants, many well-known artists came, and we were happy to see that the audience liked our music, so hopefully there will be a continuation. In addition to these, I also enjoy singing at private events, like birthdays and such. And those who don't have the opportunity to invite me or listen in person, can throw money into my virtual hat or buy my recordings so that I don't have to sing in the streets or in subways. Thank you very much and I hope to sing for many more people.
Addition: Since then, our duo Fililibi Projekt gave three very successful concerts in two days, in Czechia. And right now I am preparing for a show in Poland where I performed last June, too.
Do you think I deserve better than singing in the streets?Ways of how you can help me:
Please invite me to perform or recommend me, donate, buy something from my shop, share away… »
Borítókép / Cover photo: in Szentendre (Hungary), 2024.
