VISSZAPILLANTÓ: Interjú a Holnap Magazinban, 2013. szeptember
Throwback: Interview in a Hungarian cultural magazine, September 2013 (available in English too in a few days)
Kilenc éve ezekben a napokban jelent meg a Holnap Magazinban egy interjú, amit kedves művészbarátnőm, Elekes Tímea Izabella költő, író készített. Először saját weboldalán publikálta:
(Egy kicsit le kell görgetni, a Dancs Annamari interjú alá)
A hagyományokat őrizve nemzeti népszerűséggel!
Gerák Andrea, magyar énekesnő Ózdon született és Kazincbarcikán nőtt fel. Gyermekkorában a városi zeneiskolában kezdett éneket, gitárt és csellót tanulni.
Az éppen húsz évvel ezelőtt letett érettségi vizsgát követően nem sikerült az egyetemi felvételije, így a fővárosba ment szerencsét próbálni.
Jó néhány küzdelmes évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerje: akkor lesz csak boldog, ha megpróbál annak és abból élni, amivel a legnagyobb hatást tette az emberekre, vagyis a hangjából. A majdnem harmincévesen jött felismerés óta egyenletesen ívelt föl a karrierje. Rendszeresen fellépett fesztiválokon, kiállítás-megnyitókon, jazzklubokban, magán- és céges rendezvényeken. Alkalomadtán nívós helyeken utcai éneklést is vállalt, hogy világot lásson, pénzt keressen, vagy fellépési lehetőséget szerezzen.
A világzenét játszó művésznőt kitartásának köszönhetően egyre többen ismerik itthon és külföldön. Hangfelvételeit dicsérik a magyar és a külföldi kritikusok is.
Gerák Andrea jelenleg egyedül élő énekesnő egy kamasz fiú édesanyja.
Fő profilja a magyar népdal, amelyet leggyakrabban kíséret nélkül vagy modern feldolgozásban énekel. Időnként egyéb műfajokba is elkalandozik.
„Nagyon kevés gyerek, illetve fiatal van abban a szerencsés helyzetben, hogy a családjuk, a rokonság, illetve a körülöttük levő többi felnőtt, tanárok, tiszta szívvel támogassák őt abban, amit igazán csinálni szeretne. A legnagyobb többségnek az jut, hogy arra nevelik: szépen álljon be a sorba. És sajnos, az a helyzet, hogy ha valakit (korától függetlenül) a közvetlen környezete nem bátorít a céljai elérésében, hanem próbálja valamilyen formában megakadályozni, akkor az illető gyakorlatilag kudarcra van ítélve.”
Tulajdonképpen mikor kezdted az éneklést?
Attól függ, honnan számítjuk. Ha a legelső óvodai szólistaszereplést is belevesszük, akkor pont ezekben a hónapokban lesz a 40 éves évfordulóm. Talán akár számíthatjuk is onnan, hiszen attól kezdve valamilyen formában mindig felléptem, egy-két éves kihagyásokkal. Zeneiskola, szóló énekesi szerepek a néptánccsoportokban, bár akkoriban mindenek előtt táncosnak tartottam magam. Az első énekesi "munkám" 1990-ben volt, amikor a vőlegényem szólt, hogy menjek fel vele a Várba, kellene nekik egy lány énekelni. A Halászbástyánál kalapoztunk, akkoriban özönlöttek hozzánk a turisták, megnézni, hogy milyen is ez az ország, ha már lebomlott a vasfüggöny. Azzal a zenekarral utána voltak rendes fellépéseink is, például Olaszországban hakniztunk egy hónapot, meg iskolákban léptünk fel, egy rádióba is behívtak, vagy itthon táncházat tartottunk, ahol a tánc mellett mindig megtanítottam egy dalt is.
Aztán esküvő, babázás, főzés-mosás- vasalás-takarítás, majd válás - a magánélet viharai egy kis időre teljesen elsodortak a tánctól és az énekléstől is, és "tisztességes" pénzkereső munka után kellett néznem. Azért énekelgettem is, néha valahogyan akadt egy-egy fellépésem, meg akkor már rutinos és bátor voltam ahhoz, hogy egyedül is ki merjek állni kalapozni, hahaha! Így visszagondolva, máig sem értem, hogy akkor miért is nem jelentkeztem be népzenész ismerőseimnél, hogy hahó, itt vagyok, most már nemcsak táncolni tudok, hanem énekelni is, szóljatok, ha van valami meló...
Egy kicsit így céltalanul kóvályogtam, aztán valamikor 1996-97-ben az akkori párommal beszélgettünk egy jót, és ő segített rádöbbenteni, hogy mindig is a hangommal tettem a legnagyobb hatást az emberekre - tehát akkor nyilvánvaló, hogy énekelnem kell. Ez beindított: ott hoztam meg a döntést, hogy tényleg profi énekesnő leszek. Attól fogva elkezdtem tanulni: bővítettem a repertoáromat, nemcsak népdaléneklést tanultam (azon kívül, hogy gyűjtésekből tanultam énekeket, Maczkó Máriától vettem néhány órát), hanem a könnyűzenei éneklés technikájának, a zeneelméletnek és a dalszerzésnek az alapjait is, majd hamarosan felvettem az első albumomat.
Játszol valamilyen hangszeren?
Most nem... kislánykoromban volt furulyám, xilofonom, triolám meg icipici zongorám, és a világon minden más megszűnt létezni, amikor velük játszottam. Így aztán magától értetődő volt, hogy anyukám beíratott a zeneiskolába. A második évre valaki kiválasztotta nekem a gitárt, szóval azt tanultam, de más érdekelt: zongorázni vagy hegedülni szerettem volna. Másfél év után a tanárom javaslatára átváltottam a csellóra, amit még annyira se bírtam, és az év végén be is fejeztem a zenetanulást. A szolfézst, az éneklést viszont nagyon szerettem. A következő tanévben pedig felfedeztem magamnak a néptáncot, amit még a zenélésnél is sokkal izgalmasabbnak és élvezetesebbnek találtam.
A zongoratanulás azonban még mindig rajta van a kívánságlistámon. Eljön még annak is az ideje, amikor nemcsak leütök pár akkordot, ha billentyűk közelébe kerülök, hanem esetleg saját magamat is tudom kísérni! Egy tanfolyamon már felnőtt fejjel megtanultam Duncan Lorien módszerét, amellyel egy dalt 2-3 hét után sikerült lejátszanom két kézzel, kottából - tehát a tanulás nem lesz gond.
A hegedű pedig marad az örök, elérhetetlen szerelem... Ez az a hangszer, amit a legnagyobb áhítattal tudok hallgatni, és ami mindig a legerősebb érzelmeket hozza elő belőlem.
Kislányként táncoltál. Ez mennyire volt meghatározó az életedben?
Teljesen. Még valamikor óvodáskoromban jártam balettozni, és ötévesen a színpadon billegtem egy gálán a többi kis törpével, csodáltam és irigyeltem Hófehérkét, meg a többi csoport nagylányait a szép pörgős szoknyáikban - ez mindenképpen egy döntő momentum volt ahhoz, hogy kitaláljam: mit szeretnék csinálni majd, ha nagy leszek. Valami miatt azt mégis abbahagytam, nem emlékszem, miért. A néptáncot "véletlenül" fedeztem fel öt év múlva. Onnantól kezdve az volt a legelső az életemben a következő másfél évtizedre. A fiam születése előtt pár nappal még táncoltam, igaz, hogy csak buliban, óvatosan.
Akkor, huszonöt évesen valami miatt az volt a stabil meggyőződésem, hogy már nem érdemes visszamennem táncolni, mert öreg vagyok a színpadhoz. Most, húsz évvel később, néha táncra perdülök a deszkákon, de ott elsősorban énekes vagyok. Ha viszont buliban táncolni adódik alkalmam, akkor gyakran enyém a parkett, legyen szó másféle táncokról is: rock&roll rendesen szaltóval, szving, salsa, vagy csak valami spontán rázás - ami jön. Épp mostanában kezdtem újra bátorítani magam, hogy ismét úgy rendezzem be az életemet, hogy eljárhassak tanfolyamokra, táborokba, egyéb alkalmakra, ahol táncolni lehet. Nagyon hiányzik, hiszen az éneklés mellett a táncban vagyok igazán elememben.
Profi művésznő karrierről álmodtál. Mit tettél ennek érdekében, hogy valóra váljon az álmod?
Sokáig semmit... Pontosabban nem tudtam elhinni magamról, hogy az legyek, hiszen annyi bátortalanítást kaptam. Tehát tudatosan nem készültem én profi karrierre, amikor gimnazista koromban minden este táncpróbára jártam, kétszer beutaztam Miskolcra, és csak este későn értem haza a próbákról. Hétvégeken pedig a szomszéd faluban tanítottam egy kis gyerekcsoportot a barátnőmmel együtt, néptánc oktatói tanfolyamra jártam, fellépésünk volt vagy egész napos próbánk, otthon délutánonként bújtam a néprajzi témájú könyveket, hogy minél többet megtudjak a táncokról, viseletekről, szokásokról, kazettákon hallgattam táncházas lemezeket meg eredeti felvételeket, megtanultam róluk az énekeket, fellépések előtt sokszor órákig vasaltam az alsószoknyákat.
Akkor sem készültem profi karrierre, amikor három pólót szétizzadtam egy próbán, ha lépni nem bírtam, úgy feltörte a csizma a lábamat, amikor három napig iszonyatos izomlázam volt az edzőtáborban, vagy amikor a különösen megerőltető karikázót huszadszor kellett megcsinálnunk a tüdőnket kiköpve, mert még mindig nem volt elég hangos az ének, vagy amikor egy műsor végére két kilót biztosan lefogytam.
Utólag visszatekintve, az ilyen apró mozzanatok mind-mind annak a folyamatnak a részei, amelynek során egy előadóművész megérik arra, hogy profinak tartsák.
Évekkel később, miután már eldöntöttem, hogy énekesnő leszek, talán a legfontosabb elhatározás vagy nézőpont, amit vezérfonalnak tekintettem, az a gondolat volt, hogy "Meg tudom csinálni!" Hogy akármilyen feladatot is kapok vagy tűzök ki magam elé, képes vagyok rá, hogy jól elvégezzem. Ezért nem okozott gondot, hogy egy új műsorra készülve két hét alatt megtanuljak 13 totálisan más műfajú számot (Tina Turner meg Scorpions is volt közte), és amikor kiálltam vele a közönség elé, nagy sikert aratott.
Talán ezt tartanám a két legfontosabbnak a profizmushoz: a magamba vetett hitet, hogy jól el tudok énekelni bármit, amit csak akarok, és hogy gyakorlás kérdése. Nyilván egy operaáriát sokkal tovább tartana megtanulnom, mint egy szép kis ír nótát, de szerintem kiváló Carmen lennék.
Gyerekkorod óta énekelsz, táncolsz…mi az oka, hogy csak harminc évesen döntötted el, hogy ezt a megélhetést választod?
Nagyon kevés gyerek, illetve fiatal van abban a szerencsés helyzetben, hogy a családjuk, a rokonság, illetve a körülöttük levő többi felnőtt (tanárok, stb) tiszta szívvel támogassák őt abban, amit igazán csinálni szeretne. A legnagyobb többségnek az jut, hogy arra nevelik: szépen álljon be a sorba. És sajnos, az a helyzet, hogy ha valakit (korától függetlenül) a közvetlen környezete nem bátorít a céljai elérésében, hanem próbálja valamilyen formában megakadályozni, akkor az illető gyakorlatilag kudarcra van ítélve. Hát, én is ez utóbbi szórásba kerültem; otthonról kaptam ugyan segítséget, hogy eljárhassak táncolni, anyukám örült, hogy mentem ide-oda, de arról szó sem lehetett, hogy majd egyszer művészi pályára lépjek - hiszen "táncikálásból nem lehet megélni"... Pedig azt szerettem volna: arról álmodoztam, hogy felmegyek Pestre, és csak táncolok.
Azonban egy olyan iskola büszkesége jó tanulónak, mint amilyen én voltam, ez szóba se jöhet: magától értetődő, hogy egyetemen kell továbbtanulni, hiszen mindenki azt várja el tőle. Jelentkeztem is, még a néprajzot elbírtam volna képzelni, mint a néptánchoz legközelebb álló szak, de annyira már nem érdekelt, hogy rendesen felkészüljek a felvételire. Így aztán maradt az ilyenkor szokásos másik útvonal, ami a társadalmi beidegződések szerint követendő: valami egyszerű, szakértelmet nem igénylő munkát találni. Ahelyett, hogy végigjártam volna az összes profi táncegyüttest, és valahol hátha felvettek volna. Vagy ne adj Isten, szereztem volna magamnak egy táncospárt meg egyszerű fellépő ruhát, és haknikat vállaltunk volna. Ezt akkor snassznak tartottam.
Profi táncegyüttesbe jelentkezni viszont már csak azért sem próbáltam meg, mert amikor még korábban az egyik tánctanáromnak beszéltem a terveimről, hogy mit szeretnék a tánccal, akkor gúnyosan kiröhögött, és mondott valamit, ami rettentően elbátortalanított, és ez hosszú évekig hatással volt rám. Sőt, épp a napokban jöttem rá, hogy ezt még mindig cipelem! Pedig aztán néhány év múlva a Bartók Néptáncegyüttesben szólót is táncoltam, és az a csapat még akkoriban is verte színvonalban majdnem az összes profi együttest.
Később pedig, ahogy már említettem, egy darabig kismamaélet. Amikor pedig a háziasszonykodásból elegem lett, útkeresés.
A családoddal milyen viszonyban vagytok?
Most sokkal jobb, mint gyerek- vagy tinédzserkoromban volt... Már megszokták a csavargásaimat, hogy a saját utamat járom. Anyu szívesen eljön az itthoni fellépéseimre, és nagyon hálás vagyok, hogy a maga módján segít, amit tud. Benyúlt jó párszor a családi kasszába, most pedig, ahogy éppen ezt írom, a varrnivaló ruháimmal bíbelődik. Apunak szerintem még mindig abszolút irreális, hogy valaki művészkedjen. Amit én nagyon sajnálok, mert ha lett volna benne egy csepp ambíció, akkor sikeres nótaénekes lehetett volna. Még most, 76 évesen is szebben énekel, mint sok ismert énekes ebben a műfajban. Az öcsém pedig - nos, ő teljesen más világ.
Kazincbarcikára milyen gyakran szoktál látogatni?
Ezekben a napokban épp itt vagyok. Az is előfordult már, hogy majdnem másfél évig egyfolytában kint voltam, ezért nagyon jólesett karácsony előtt hazajönni. De valamikor a múlt év végén úgy döntöttem, hogy újraírom az életemet, és Svédország helyett megint Magyarország lesz a bázisom, ahonnan jövök-megyek. Így aztán hazaszaladok a szüleimhez pár napra vagy hétre, amikor épp úgy adódik.
Volt menedzsered, vagy hogyan sikerültek a fellépések?
Nem volt és nincs is menedzserem. Egy korábbi párom valamennyire egyengette az utamat; neki köszönhetem, hogy közel a harminchoz felismertem, hogy énekelnem kellene. Segített megcsinálni az első felvételemet - akkor még kazettán - és egyéb szervezési feladatokat is levett a vállamról. Aztán elváltak útjaink, és az együttműködés is abbamaradt. Azóta gyakorlatilag mindent én csinálok. Néha megkeres valaki, hogy szívesen dolgozna velem, de amikor kiderül például, hogy az együttműködés legelső lépése az, hogy a nagynevű producernek leperkálok tízezreket euróban, vagy hogy finanszírozzam a még nagyobb nevű brit producer utazását a Riviérára, akkor inkább csak szépen megköszönöm.
Marad az, ami egy lemezkiadóktól és szponzorcégektől független szólista számára megoldható: mivel nagyon sokat utazom, legfőképp az interneten dolgozom. A dalaim első számú online terjesztője egy amerikai cég, akik a legnagyobbak ezen a téren. Ők eljuttatják a dalaimat szinte az összes fontos zenei oldalra, sok más helyre pedig én töltöm fel őket. Úgy is kaptam már felkérést fellépésekre, hogy valakinek megtetszett a YouTube-on valami szereplésem. Van, amikor saját magam veszem fel a kapcsolatot szervezőkkel, máskor pedig ők keresnek meg engem. A közösségi média, illetve a vándorlásaim során az a sok-sok ember, akikkel találkoztam, szintén lehetőséget ad különböző fellépésekre. De volt olyan időszak is, amikor az utcán énekeltem rengeteget, és ott hívtak meg magán vagy céges rendezvényekre, éttermekbe, klubokba.
Bár manapság kemény a pálya, de már túl vagyok azon, amin sok előadóművész előbb-utóbb átesik: hogy nyomulva, görcsösen vagy aggódva igyekezzen mindenáron fellépéseket szerezni. Ez már nem kell nekem, nem éri meg. Néha a barátaim mondják, hogy sokkal rámenősebbnek kellene lennem, én viszont most már úgy gondolom, hogy aki akar, az előbb-utóbb úgyis megtalál - aki nem, az pedig sajnos, kimarad a jóból... Ezt nem nagyképűségből mondom - de nem így van? Ha az van megírva a Nagykönyvben, hogy nekem márpedig valahol énekelnem kell, akkor a dolgok valahogy úgy alakulnak. Persze, folyamatosan tanulom a szakma marketingjét, és kipróbálom, ha látok valami jó tippet. És ha valahol én szeretnék fellépni, akkor szépen bemutatkozom a szervezőknek, onnantól övék a labda. Körülbelül ennyire leegyszerűsítettem a stratégiámat: csak olyan fellépést vállalok, amit tényleg szívesen csinálok, függetlenül a pénztől vagy az alkalomtól. Különben minek csináljam? Ezt Te is jól tudod: énekelni csak úgy lehet, ha az ember a legmélyebbről tárja ki a szívét.
Nemzetközi sikernek örvendhetsz. Ez milyen érzéssel tölt el?
Mindig meghatódom, ha mondjuk Indiából olyan visszajelzést kapok egy dalomra, hogy ezt hallgatva a srác újra mer bízni abban, hogy az emberiségnek van jövője. Vagy a svájci nagyon szomorú, drogos gyönyörűség, aki a lányom lehetne, azt írja a vendégkönyvembe, hogy "Köszönöm. Még van remény..." Szentestén énekelve látom a magányos német bácsi szemében a könnyeket, a svéd totyogó kislány pedig percekig tátott szájjal hallgat, utána pedig hozzám szalad, hogy megöleljen... Magyar népdalok, amikből ők egy mukkot sem értenek. Ezek a pillanatok adják a legnagyobb megerősítést abban, hogy ezt csinálnom kell tovább.
Az különösen jólesik és biztató, amikor annak a népnek a szülötte mond valami jót, amelyiknek a dalát éppen éneklem.
Viszont azt még mindig nem tudom teljesen feldolgozni, amikor a leges-legnagyobb hazai és külföldi nevekkel állítanak egy sorba, hiszen egyrészt mindannyian külön egyéniségek vagyunk, és én nem akarok a második Sebestyén Márta, a második Ofra Haza vagy más lenni, másrészt én még közelről sem vagyok annyira ismert és sikeres, mint akármelyikük is – bár, miért is ne lehetnék? Most, hogy ezt így végiggondolom, még akár az az idő is eljöhet, amikor fiatal lányoknak azt mondják, hogy "Ezzel a hanggal még Gerák Andreánál is többre viheted". Hm... Köszönöm a kérdést, ezt még egy kicsit megcsócsálom magamban!
Mindig népdalénekes szerettél volna lenni, vagy más műfaj is vonzott, és milyen stílusban énekelsz még?
Nem szerettem volna én népdalénekes lenni: ugyanolyan szívesen énekeltem az iskolai énekkarban a kórusműveket is, mint mostanában egy-két musicalszámot például, vagy amit nagyon élveztem, egy török-román- magyar-belga népzene és jazz valamint modern klasszikus keverékét, amit Wouter Vandenabeele belgiumi zeneszerző írt és kilenc, különböző műfajú, stílusú zenésszel adtuk elő. A népdalaim pedig gyakran megihletnek zeneszerzőket, akik mai köntösbe csomagolják őket. Sokan mondják, hogy ezek filmekbe kiválóan illenének; és valóban, egyiket-másikat már felhasználták kisebb filmekben. Most már jöhetnek a kasszasikerek is! (nevet) Természetesen nagyon szívesen tanulok egy-egy feladatra írt dalokat.
Az is előfordult párszor, hogy jazz vagy blues zenészekkel találtunk ki valamit, például Lantos Zoltánnal igen izgalmas volt együtt dolgozni. Vokálozni is szeretek, a többszólamú éneklés mindig is vonzott. Ezenkívül szerették tőlem, amikor Brian Adams-et énekeltem, vagy Cher, Barbra Streisand, Céline Dion, Whitney Houston számokat. Sőt, magyar nótát!
Tehát időnként elkalandozgatok teljesen más irányba is, de legszívesebben annál a vonalnál maradok, amihez a hangom és a személyiségem talán a legjobban illik: népzenei ihletésű motívumok használata.
A legelső saját dalomnak viszont mindehhez semmi köze: dalszerzők írnak ilyesmit, és egy szál gitárral előadják. Ez még a fiókban hever, kellene hozzá egy zongora... meg talán egy szaxofon.
Stockholmban és Budapesten egyaránt ismernek, és gyakorlatilag ingázol a két ország között. Hol szeretsz jobban fellépni?
Bárhol szeretek fellépni, az nem helyfüggő, hanem inkább az egyes fellépések körülményeiben, közönségében, általános hangulatában van különbség. Bár nyilván olyasmi nemigen történik meg Svédországban, mint egy itthoni szabolcsi kisvárosban, hogy több ezer ember előtt állok a színpadon egy szál hanggal, és a Himnuszt énekeljük augusztus huszadikán. Ilyenkor elszorul az ember torka...
Milyen országokban léptél fel eddig?
Európa legtöbb országában, beleértve Törökországnak egy pici részét, ami már földrajzilag Ázsiához tartozik. Ezek közül sok még néptáncos koromban történt, az együttesekkel.
Hallottalak énekelni kíséret nélkül, sőt mi több mikrofon nélkül is. Ezt gyakran alkalmazod?
Amikor csak lehet. Ha megengedi a hely akusztikája, és természetesen a műsorba is beleillik, akkor nagyon szívesen énekelek mikrofon nélkül. Nagyon klassz, amikor profi módon be van hangosítva a színpad, és rengeteg lehetőséget nyújt a technika, lehet kísérletezgetni hangszínekkel, satöbbi, meg ott van mellettem-mögöttem néhány zenész meg esetleg más énekesek is. Annak viszont valami egészen különleges varázsa van, amikor a hangom bejár egy egész nézőteret, templomot vagy akár egy városi teret. Olyankor a világból csak azt a dalt észlelem, még a testemnek sem vagyok tudatában, csupán annyira, amennyire szükséges, hogy a hangok megfelelőképpen jöjjenek ki belőle, de sokszor még annyira sem - bár lehet, hogy ez furcsán hangzik. Szóval, ott van a lényem, a dal, a hallgatók, és a körülöttünk, köztünk áramló energiamező, ami elviszi hozzájuk az én üzenetemet, nekem pedig az ő érzéseiket, vibrálásukat.
Egyrészt ez adja a legnagyobb szabadságot, hiszen akkor semmi másra nem kell figyelnem, csak arra, hogy milyen érzelmet, képet vagy gondolatot ad nekem az a dal abban a pillanatban, és hogy azt továbbadjam. Másrészt pedig ez a legmagasabb színvonalra ösztönöz, amit csak teljesíteni bírok, hiszen itt nincsenek olyan mankók, amiket sajnos, sok énekes használ manapság: playback, vagy hogy a hamis hangokat automatikusan, helyben korrigálják. Itt 100 százalékig csakis az enyém a felelősség, hogy hogyan sikerül elénekelnem azt a dalt.
Az Erre gyere, rózsám című albumod így jelent meg, és igencsak nagy sikert aratott. Hogy jött az ötlet és milyen különbséget érzel a többi albumtól?
Nagyon egyszerűen jött az ötlet 2009 végén: az évek alatt bőven összegyűlt annyi ének, amennyiből kiválogathattam egy háromnegyed órás albumot. Mivel az 1998-as Madárka, madárka címűt még azóta is veszegetik, letöltögetik, és mindig is sokan bámulatosnak találták, hogy minden kíséret nélkül ilyen hatást vagyok képes elérni egy-egy dallal, úgy gondoltam, legyen ez is szólóének. Ráadásul a hangom, a technikám is sokat változott azóta. Van, aki a Madárka egyszerűbb, paraszti nyersességét jobban szereti, én viszont továbblépésnek látom a sokkal árnyaltabb, változatosabb hangszínt, szélesebb hangterjedelmet és egyéb technikai apróságokat.
Különbség a többi albumhoz képest? Talán eddig ez az egyetlen, ahol a dalok témája nem véletlenszerű, hanem egységes, mégpedig a szerelem. Kivéve két altatót, amit annyira szerettek a hallgatók, hogy szinte muszáj voltam rátenni.
Hány lemezed jelent meg eddig?
Ezen a két szólóének albumon kívül van egy feldolgozott dalokkal (Árva az a madár), illetve egy hagyományos népzenei az erdélyi származású, Barozda zenekarral, akik Svédországban élnek. Valamint két dalom szerepel egy izraeli zeneszerzőnek, Effi Shoshaninak a Mother Tongue (Anyanyelv) című lemezén. A legismertebb zenei oldalakon lehet őket meghallgatni, letölteni.
Boldog házasságban élsz Stockholmban és kisfiaddal. Férjedet kint ismerted meg?
Angliában ismerkedtünk meg, ahol mindketten egy évig önkénteskedtünk illetve tanultunk, és a közös tevékenység hozott össze minket. Amikor hazamentünk hozzá Svédországba, és igazából már nem sok minden tartott össze minket, akkor a boldogság sem tartott sokáig.
A fiam csak két évig élt Stockholmban, de hazajött, mert itthon sokkal jobban érzi magát. Nagyon okos, jó fej fiatalember, kezdi bontogatni a szárnyait.
Biztosan nagyon büszke rád…
Erről az ő nevében nem nyilatkozhatom... Népzenész apa és népdalénekes-néptáncos anya mellett ő ezt a műfajt nagyon sokáig lenézte, az övé a kemény rock, így aztán nem tudom megmondani, mit jelent számára, hogy az anyja művésznő. Én mindenesetre nagyon örülök neki, hogy pont ő az én fiam!
Sok blogot vezettél, de lassan ezek megszűnnek, miért?
Imádtam a blogjaimat csinálni az első perctől kezdve, amikor felfedeztem, hogy létezik ilyesmi, és mások is szerették nézegetni a fotóimat, olvasgatni a szösszeneteimet, de megint az a helyzet, mint amiről korábban már beszéltem: ha a legszorosabb környezetedben állandóan azt hallod, hogy "inkább keresnél valami rendes munkát, minthogy ilyesmivel töltöd az idődet", "a blogolásból nem lesz pénz", akkor igen nehéz a lelkesedést fenntartani még az iránt is, amivel nagy élvezettel foglalkozol. Én ehhez nem voltam elég erős és kitartó, hogy a házi ellentábort figyelmen kívül hagyva folytassam, pedig ma már köztudott, hogy az online marketing egyik legfontosabb eszköze a blog.
Most már senki nem szól bele, hogy mivel töltöm az időmet, és én is valamivel okosabb lettem abban, hogy hogyan használjam ki egy blog adta lehetőségeket, úgyhogy sorban felélesztem őket.
(Zárójel: most, 2022-ben is nagyon hálás leszek a támogatásért, kedves Olvasó; erre a gombra kattintva feliratkozhatsz a számodra megfelelő opcióval
Zárójel bezárva. G.A.)
A közösségi oldalon többnyire angolul posztolsz. Ez minek tudható be, több külföldi ismerősnek esetleg?
Nem tudom számon tartani, hogy több magyar vagy külföldi ismerősöm, követőm van-e, de azt hiszem, hogy amennyire lehet, igyekszem angolul is meg magyarul is megosztani valami gondolatot, hírt, kérdést, egyebeket; éppen azért, hogy lehetőleg senki se érezze magát kirekesztve. De persze, sok eset van, amikor képtelen vagyok mindenkinek a kedvére lenni, mert belebotlok egy külföldi cikkbe, videóba vagy weboldalba, amiről úgy gondolom, hogy a barátaimat is érdekelheti - akkor én azt nyilván nem fogom magyarra lefordítani. Ugyanígy, amikor valami magyar nyelvű érdekességet adok tovább, akkor meg azt nem fogom lefordítani más nyelvekre. De volt már, hogy valamit más nyelveken osztottam meg, mert éppen úgy olvastam - mit mondhatnék erre?
Az is valóban előfordul, hogy a saját írásaimat csak az egyik nyelvem publikálom - például vannak csak angol vagy csak magyar verseim és egyéb írásaim. Ezeket vagy nem tudom lefordítani, vagy csupán már nincs rá energiám, mert amikor megírtam az eredetit, akkor úgy érzem, hogy kész, befejezett mű - tehát már végeztem vele, kiírtam magamból, amit akartam, és minden további szó már csak erőlködés lenne, nem esik jól.
A régi mondás most is érvényes: ahány nyelv, annyi ember... Manapság egyébként már elengedhetetlen, hogy az ember megtanuljon legalább angolul - és pláne, ha ilyen kis nemzet vagyunk, mint a magyar, és a világgal kommunikálni akarunk, akkor muszáj. Egyszerűen azért, mert rengeteg igen hasznos információ van, ami magyarul nem érhető el.
Mi a kedvenc időtöltésed, és mi a legnagyobb kikapcsolódás számodra?
Elhiszed, ha azt mondom, hogy az, ha énekelek vagy táncolok? Első helyen, döntetlenben. Azonkívül sok dolog van, amit imádok csinálni: nagyokat sétálni, kirándulni és fényképezni, majd a fotókkal bíbelődni, írni, olvasni, tanulni, utazni, új tájakat és embereket megismerni, hasonló gondolkodású barátokkal, ismerősökkel vagy éppen idegenekkel beszélgetve megváltani a világot - nagyjából ezekkel telnek a napjaim. És még sok minden van, ami kikapcsolódást, feltöltődést, szórakozást jelent, de te csak a legnagyobbat kérdezted, és már így is többet mondtam ( nevet )
Hol láthatnak, hallhatnak rólad a rajongóid?
Ezekben a hetekben leginkább csak online, illetve felvételekről. Vagy ahol éppen felbukkanok a nagyvilágban... Kinézek valami várost a térképen, és ott vagyok pár napig, hétig vagy hónapig. Európában kezdtem, de kacsintgatok más kontinensekre is. Azt találtam ki, hogy az életem újrakezdésének a legjobb módja, ha majdnem spontán, minimális tervezéssel utazgatok. Számomra az utazás nem csupán az egyik legjobb inspirációforrás, hanem közben jól kitisztul a fejem és a szívem régóta felgyülemlett kacatoktól is. Dolgozni pedig mindenhol lehet, ahol be tudom dugni a laptopomat egy konnektorba, és van internetkapcsolat. Aztán egyszer csak hazaszaladok egy kicsit, majd indulok tovább.
Ha fellépés van, az természetesen elsőbbséget élvez az útvonalam kialakításában, tehát itt a kiváló alkalom, ha valaki szeretne meghívni ( nevet ). A nyilvános szerepléseim mindig fent vannak a weboldalamon, és néhány közösségi oldalra is benézek, de elég ritkán. A blogjaimban valamennyire lehet követni, hogy mikor merre járok, illetve a levelezőlistámnak ezentúl rendszeresen beszámolok az érdekesebb dolgokról meg a közelebbi terveimről.
(SZERVEZÉS: andreagerak.music@gmail.com, +36301211031 — G.A., 2022)
Mit tanácsolnál egy mai kamasz lánynak, akinek szintén olyan álmai vannak, mint neked volt, mit kell tennie, hogy megvalósuljanak?
Van még néhány tippem, amit időnként a weboldalamon vagy a hírlevelemben megsúgok. Három tanács, amit mindenképpen követnék, ha álmodozó kamaszlány lennék, és ami sosem késő, ha az ember már elmúlt annyi:
1. Találd ki, és folyton tartsd szem előtt, hogy milyen életet szeretnél magadnak, hiszen másoknak is akkor tudod adni magából a legtöbbet, ha Te magas boldog vagy 2. Azok társaságát keresd, akik támogatnak, biztatnak abban, hogy azt csináld, amit szeretsz, és ami jól megy neked, és akikkel tényleg jól érzed magad 3. Folyamatosan tanulj! Az éneklés vagy más művészeti ág mellett angolt és esetleg más nyelveket, meg olyan tárgyakat, témákat, amelyek érdekelnek, és amik az életben hasznosak: legyen szó emberi kapcsolatokról, szellemiségről, egészségről, menedzsmentről, pénzügyről, vagy bármiről, amivel egy adott pillanatban előrébb léphetsz.
Még egyszer a link az interjú eredeti megjelenéséhez Elekes T. Izabella weboldalán
Érdemes olvasgatni más művészekkel készített interjúit is, és természetesen a saját verseit, írásait.
Látogasd meg a Facebook oldalát is; egy gyönyörű, mélyen érző és gondolkodó nőt, szerető családanyát ismerhetsz meg Izában.
Tetszett ez a bejegyzés?
Ha szívesen támogatnád a munkámat (amire, bizony, szükségem van), kérlek, kattints erre a nagy sárga gombra, és iratkozz fel a számodra megfelelő opcióval!
Ezzel hozzásegítesz, hogy kevesebbet kelljen az utcán énekelnem ahhoz, hogy megélhessek: a Covid óta az a legfőbb bevételi forrásom, és ez testileg-lelkileg rettentően megerőltető, főleg a beteg lábam miatt nagyon nehéz. Ahelyett inkább szervezhetném a “rendes” fellépéseimet, új felvételeket készíthetnék, és sokkal többet publikálhatnék. Megszámlálhatatlan fotó, jó sok dal, videó és írás vár még a fiókban, egész könyveket tölthetnének meg...
Nagyon köszönöm, és azon kívül, hogy ily módon Te is részese leszel az alkotások megszületésének, velem együtt Karma is imádni fog téged! 😍
